Újdonságot nem tartalmaz, filmként sok helyen bele lehet kötni, viszont a sorozat rajongóinak a Rambo V: Utolsó vér megadja azt, amit várnak tőle: egy elégikus és kellően vériszamos búcsút az ikonikus akcióhőstől.

Sylvester Stallone karrierjét két, egymástól homlokegyenest eltérő karakter határozza meg. Míg Rocky Balboa alapjai (a csupaszív underdog, aki mindig leküzdi az akadályokat) sosem változtak, addig John Rambo már egy jóval nehezebben megfogható és problémásabb figura. Mert az, hogy valójában ki Rambo, és mit képvisel, azt egyszerre formálta Stallone pályájának változása, az amerikai közélet és politika hangulata és a közönség viszonyulása a magányos harcoshoz.

David Morrell eredeti regényének és Ted Kotcheff filmadaptációjának főhősét a vietnámi háború illúzióvesztettsége keltette életre. John Rambo lelkét széttépte a háború és hadifogság, társai meghaltak vagy eltűntek, hazája pedig kitagadta. A meg nem értett, elkeseredett, dühös nemzedék képviselője, akit beküldtek a darálóba, majd magára hagytak, és időzített bomba módjára bármikor robban. Kotcheff filmje hiába jött ki 1982-ben, fényévek választják el az első részt a többitől. A ’70-es évek intelligens, földhözragadt akciófilmjeinek egyik utolsó képviselője volt. Az a fajta, ami az az amerikai társadalmat érintő kényes kérdéseket mert feszegetni, az akció pedig a cselekmény és a karakterrajz alá volt rendelve. Alig három évvel később minden megváltozott.

A második részt átformálta és megteremtette azt a Rambót, amire a legtöbben asszociálunk.
A poszttraumás stresszben szenvedő, megtört roncsból szuperkatona lett, az élő fegyver, az egyszemélyes hadsereg. A Reagan-éra büszke patriotizmusának képviselője, aki Amerika nevében harcba száll a nemzet ellenségeivel. Rambo karakterből ikonná vált. Kése, robbanó íja, fejpántja, gépfegyvere és görög félisteneket megszégyenítő fizikuma mind ezt szolgálták. Hogy Amerika akciófilmes ikonja legyen, aki visszamegy Vietnámba és szimbolikusan megnyeri a korábban elvesztett háborút (második rész), majd utána Afganisztánba, hogy ott megnyerje a szovjetek elleni hidegháborút (harmadik rész).

A ’80-as évek bombasztikussággal és emberfeletti túlzásokkal teli esztétikumát és propagandisztikus üzenetét olyan erősen megtestesíti ez a két epizód, hogy szinte helyben konzerválta is John Rambót. A vérzőbb, érzőbb, mindennapibb akcióhősök mellett, akik a ’90-es években törtek maguknak utat, már nem volt helye a szuperkatonának (és tegyük hozzá, hogy a harmadik rész nem volt kirobbanó anyagi siker). Amikor Stallone 20 év után leporolta és ismét előhozta, már más világot éltünk és ezért más lett Rambo is. Akkor már nem érdekelte se a hazája, se a világ. Nem harcolt ideológiáért, zászlóért, csakis önmagáért. Azért, mert tudta, hogy erre lett teremtve: az ölésre. A John Rambo címre keresztelt negyedik rész pontosan egy ilyen, minden eddiginél cinikusabb, morózusabb főhőst követelt meg, aki még a szokottnál is tömörebben megy előre és gázol át mindenen, ami a célja és közé áll. A háború, tőle függetlenül zajlik és pusztít, ő csak kiveszi belőle az apró részét és próbálja menteni azt, aki belekerült a forgatagába.

Cikk folytatása ITT.