-Mennyire volt lehetséges, hogy a film függetlenítse magát a regény előéletétől?
-Az indulásnál sajnos eleve nagy probléma volt, hogy a Sorstalanságot nem lehetett úgy kezelni, mint egy semmiből született, eredeti forgatókönyvre épülő, első filmes rendező által megvalósított filmet. Amikor Kertész Imre megkereste Koltai Lajost, akkor még nem volt Nobel-díjas író. Ám amikor a produkció indult, addigra megkapta a kitűntetést, ráadásul maga Kertész írta a forgatókönyvet, és ez nem biztos, hogy szerencsés. Az író autonóm, a forgatókönyvíró pedig alkalmazott művész. Amikor Koltai ezen a filmen dolgozott, akkor tiszteletben kellett tartania az alapművet, és az alapmű szerzőjét. Hiába emlegette mindig a rendező, hogy Kertész Imrétől teljesen szabad kezet kapott, azért nagyon pontosan el tudom képzelni azt a helyzetet, mikor egy Nobel-díjas író Nobel-díjas mondataiból kell filmet írni: állandó dilemma, hogy mihez szabad és hogyan szabad hozzányúlni. Ugyanis a szöveg addigra NAGY szöveggé alakult át, amibe nem matathatunk bele önkényesen.

-A Sorstalanság fogadtatása kapcsán indokolt volt-e referenciákat – Lanzmann, Polanski (Spielberg!) – keresgélni, illetve a Holocaust ábrázolhatóságával foglalkozni? Egyáltalán, volt-e reális lehetőség arra, hogy "önmagában" elemezzék a filmet?
-Nem kell különösen meglepődni azon, hogyha készül egy holokauszt-film, akkor azt rögtön elkezdik hasonlítgatni, mintha az úgynevezett holokauszt-film már külön műfaji kategória lenne. Azért is izgalmas a téma, mert a legkevesebbet eddig a legjobb, legeredetibb holokauszt-filmről, mégpedig az Életvonatról dumáltuk eddig. Annak idején �Az élet szép� sikere elvette a levegőt az �Életvonat� elől, annál is inkább, mert a Benigni-film azt a vitát is felgerjesztette, hogy szakrális téma-e a Holokauszt. Például anno, amikor elkészült Magyarországon a �Két félidő a pokolban�, akkor senki nem vetette fel, hogy szakrális téma…

-Felvetődött egyáltalán, hogy az egy holokauszt-film?
-Nem létezett hozzá műfaj! Miről is beszéltünk volna, ha a műfaj nem létezett? Viszont aztán műfajjá vált, amely mindenféle érzékenységeket sért. Mint ahogy arcpirító volt, mikor a Napkeltében Verebes István felelősségre vonta Szabó Zolit, hogy hogyan "mer" rosszat írni a filmről, miközben Zoli egy nagyon is higgadt, józan kritikát írt. És a beszélgetés egy ponton átbillent, már nem arról szólt, hogy mik a film erényei, gyengeségei, elkészülésének körülményei, hanem hogy "mit szólnak majd a túlélők"? Az esztétikai probléma folyamatosan etikai problémává fajul. Ezt a témát Szabó Istvánnak lehetne felvetni, mert az ő munkássága a Mephisto� óta folyamatosan arról szól, hogy az esztétika és az etika csereszabatosak-e? Megbocsáthatsz-e bűnöket, úgymond azért, mert magas esztétikai érték jött létre, és a nem esztétikus, nem szépen megformált jó, lehet-e önmagában érték? Ha a Holokauszt a téma, akkor óhatatlanul jönnek a görcsök: mit szólnak hozzá a túlélők, a hitközség, a nemzetközi zsidó szervezetek, a történészek? Sőt, mit szólnak hozzá a holokauszt-tagadók? Aki belevág ebbe a témába, tudomásul kell vennie, hogy ez mindenkit mozgósítani fog. Az egyik oldal az esztétikai értékeket fogja számon kérni, ellenben az etikai oldal szerint az egyetlen lehetséges magatartás a megrendülés néma gyásza.

-De ezt a szakralitást nyilván nem sikerülhet fenntartani időtlen időkig, hiába egyedi és felfoghatatlan a bűn.
-A Benigni-filmnek is az volt az egyik fura hozadéka, hogy felvetődött: elvárható-e az, hogy a holokauszt-unokák nemzedéke is ugyanúgy élje meg a sorsát, mint ahogy a nagypapa élte meg, aki ott volt Auschwitzban, Buchenwaldban, Matthausenben. Mindig azzal szoktam példálózni, hogy apám sokszor elmesélte a történeteket az ebédek során, hogy hogyan volt, amikor csigát szedtek, és azt ették, hogy ne haljanak éhen és a többi. Na most, ezeket a történeteket ugyebár ezerszer hallottam, és természetesen nem tudtam úgy megélni az iszonyatot, mint az apám, aki negyven kilósan és tífuszosan jött ki a lágerből, és még utána is sokáig bizonytalan volt, hogy túléli-e ezt a kalandot. De senki nem is várhatja el tőlem, hogy úgy éljem meg, ahogyan ő.

-Nem érzed át eléggé a "zsidó sorsot"?
-Úgy kellene értékelnem a holokausztot, mint az ellenünk, zsidók ellen elkövetett bűnt. Csakhogy ez szintén bonyodalmas, mert ne feledd el, hogy én "kulturális zsidó" vagyok. Nem olyan családban nőttem fel, ahol mindenki beszélt volna héberül, a családban talán az anyai nagyapám volt az egyetlen, aki eljárt a templomba rendszeresen. Egyáltalán, 1951-ben születvén egy olyan társadalomban nőttem fel, ahol ez a téma tabunak számított. Ha valaki zsidó volt, azt nemcsak, hogy nem hirdette, hanem megpróbálta valahogy elmismásolni. A közeg nem afelé vitt, hogy magunkra vegyük a törzsi terheinket, hátizsákunkat. Na most, akkor mi van az én lányommal? Ő már kétszeres közvetítettséggel kapja meg ezt az egészet. Az én zsidó identitásom nagyon-nagyon sokáig az üldözöttek identitása volt, olyan értelemben, hogy nem kell bevallani, nem kell hirdetni, jobb, ha nem is beszélünk róla. A család is így próbált védeni. Végül is mindenki tudja rólam, hogy zsidó vagyok, csak én nem – ahogy ezt az abszurdot egy humoreszkemben meg is írtam. Nem olyan nagyon örömteli, hogy az azonosulás nagyrészt egy olyan gyászos dologra épül, mint a holokauszt és a két évezredes üldöztetés. Amikor kamaszként először szembesültem ezzel, akkor az volt a gondolatom, hogy nem vágyok egy olyan identitásra, aminek az alapja az, hogy minket üldöztek. Azt se akartam, hogy a lányomnak ez az üldöztetés legyen az identitása. Woody Allen azt mondta, hogy azért a klarinét a kedvenc hangszere, mert azt csak szétcsavarozza, és már menekülhet is. Nekem is volt egy szétcsavarozható furulyám, és amikor a médiahajón egy jótékonysági árverésre felajánlottam, akkor azt mondtam, hogy azért ezt, mert úgy gondolom, hogy az én lányom már zongorázhat is. Nem kell megijednem, ha éjjel kopognak, tervezhetem az életemet, elvileg szabadon beszélhetek róla anélkül, hogy a zsidóságom egy kényes kérdés lenne.

-Térjünk vissza akkor arra, hogy a Sorstalanságnak miért nem volt esélye erre a szabad megbeszélésre?
-Kikerülhetetlen volt, hogy jöjjenek a számonkérések. Az első: Koltai Lajos, mit csináltál Kertész Imréből? A második: Koltai Lajos, mit csináltál ilyen iszonyatosan erős hátszélben? És itt nem pusztán a pénzről beszélünk, hanem arról, hogy minden lehetséges eszmei támogatást megkapott a Sorstalanság. Gondoskodott is róla a produkció, hogy minden médiafigyelmet megkapjon a forgatás is. Ez a fajta kommunikáció azonban olyan felfokozott várakozást kelt a nézőben, aminek rettenetesen nehéz megfelelni. Egy ilyen harsány vajúdás után óhatatlanul kiéhezetten figyelik a kritikusok, hogy milyen lett az eredmény. Nem is lenne ezzel gond, teljesen normális, jellegzetesen modern tömegfilmes technológia, amiről beszélünk…

-Csakhogy a Sorstalanság elvileg nem tömegfilm.
-Na, itt vagyunk gondban. Hiszen szándéka szerint ez egy rétegfilm, ezért nem viseli el ezt a fajta kommunikációt, tehát a kritikus eleve rögtön el kezd tiltakozni a kommunikáció miatt, hogy "bocsánat, mennyi mindent tetszettek ígérni, aztán mi lett belőle!". Amúgy nem tudom, mi lenne a helyes megoldás, de ez mindenképpen egy csapda. Ott áll a háttérben a Nobel-díjas regény és a szerzője, felvonul a magyar színész szakma krémjének jelentős része, a világ egyik legjobb operatőrének első rendezéséről van szó, akkor miért is ne promotáljuk profin, nagy erővel a világban? Általában is, ha azt szeretnénk, hogy a rétegfilm vagy artfilm életben maradjon, bizony meg kell adni neki a reklámot! A jövő valószínűleg arról szól, hogy felejtsük el azt a marhaságot, hogyha készül egy artfilm, az majd el lesz valahogy az artmozikban, aztán rohadjon le, mert úgy sincs benne lehetőség. Ráadásul a határok elmosódnak. Tarantinót hova soroljuk? Vagy a Kontrollt?

-Nehezen tudom elképzelni, hogy mondjuk egy Janisch Attila-filmet hasonló módszerekkel promotáljanak! És hogy ettől sokkal többen megnéznék, mint így.
-Persze, persze, és Tarr Bélára és másokra sem érvényes amit, mondok, ők olyan filmnyelvet beszélnek, ami szűk réteghez, a "vájtfülüekhez" szól. Amiről beszélek, azok határfilmek, mint például a Dogma-filmek bizonyos csoportja, vagy a Kevin Smith-filmek. Ezekben igenis megvan az esély, hogy sokkal többen nézzék meg őket, mint eddig. Ott van Kaurismaki, főleg a Leningrád cowboys menni Amerika!

-A Sorstalanság bele tud illeszkedni ebbe a körítésbe?
-Egyszerre két kategóriának a filmje. Én persze nagyon jól tudom, hogy az ilyen megkülönbözetés, hogy artfilm, meg tömegfilm, ez egy amerikai filmkultúrában túl sokat nem mond, ez csak európai nagyképűsködés…

-Ám az előre való fanyalgás egyik alapját éppen az képezte, hogy Koltai majd ki tud-e lépni ebből az egyszerre két kategóriának való megfelelésből, ami felé operatőrként annyira elment az utóbbi időben Malénával, amerikai középfajú filmekkel! Különösen, hogy tudtuk, Morricone a zeneszerző.
-Koltai végig félúton áll. Ha úgy tetszik, ez a drámája most. Meg az, hogy az emiatt érkező reakciókat nagyon nehezen viseli. Az lenne a válasz, hogy ez a film csak egy film, és butaság azon megsértődni, keseregni, hogy az említett vitákat kiváltja. Kritikusok leváltását és megdicsőülését követelni nem helyénvaló, mert Sutyi rendezőként igenis első filmes, a rendezés más szakma, mint az operatőri munka. Koltai most fura világban él, mert hát azt mondja, (pontosabban azt teszi), hogy "Hollywoodot nem csinálunk, de azért a művészfilmet is csak-csak úgy kellene, hogy minél többen megnézzék". Ez így nem az igazi.

-Bizonyára könnyebb lett volna neki, ha nincs a Nobel-díj, ha nincs ekkora költségvetés?!
-Magyarországon a hátszél eddig igazán jó dolgot nem eredményezett. Nézd meg a Hídembert, Bereményi kimondottan jó rendező, halálizgalmas a téma, rendkívül jó gondolatok vannak a filmben Széchenyiről, a magyar pocsolyáról, mégis torzó lett a film. A hátszél tette lehetővé a Sorstalanságnak, hogy időrendben forgassák (ami nem biztos, hogy jót tett neki), hogy a színésztársadalom élvonala jelen lehessen (ugyanakkor kevés esélyt kapjanak a színészek arra, hogy igazán megmutassák magukat). Ha kevesebb a pénzed, jobban figyelsz a karakterekre, gesztusokra, dialógokra. Sajnos úgy tűnik, hogy a magyar kultúrpolitikában hagyománya van a hátszeles produkcióknak, amit én nagyon utálok, mert ez hozza létre a szent teheneket, meg azokat az eseteket, amikor már nem szabad rosszat mondanod. Velem esett meg, hogy az egyik kereskedelmi televízió behívott, hogy beszélgessünk a Sorstalanságról a film sajtófőnökével, aztán egyszer csak kaptam egy sms-t, hogy a dolog lefújva, mert fentről leszóltak, hogy náluk ez a film nem bukhat meg. Hogy egy műalkotás ne lehessen szabad kritika tárgya, az nagyon súlyos. 'Nyolcvankilencben azt hittem, ennek egyszer s mindenkorra vége, hát nincs vége. És szegény Koltai Lajosnak ezt is el kell viselnie, hogy ő már nem egyszerűen egy első filmes rendező, egy világhírű operatőr, hanem támogatott személy. Mikor a Filmszemlén való vetítés után elmondtam, amit gondoltam, felhívott valaki, hogy "hibát követtem el" ezt azért nem kellett volna. Erre én csak egy dolgot tudtam mondani: gyilkosan megbíráltam a Hídembert is, miért kellene a Sorstalansággal szemben szemérmesebbnek vagy tapintatosabbnak lennem? Sőt úgy érzem, hogy ezen művek esetében az embernek sokkal őszintébbnek kell lennie, és egyáltalán nem szabad elsumákolni a dolgokat. De visszatérve a nyitókérdésedhez: esélyünk se volt arra, hogy Koltai Lajos Sorstalanságát szűz szemmel nézzük, amikor beülünk a moziba.

-És arra volt esélyünk, hogy "elhiggyük" azt, amit Koltai annyit hangoztatott, hogy ez nem Holokauszt-film, hanem csak és csakis egy emberke története?
-Nem tudsz a témától szabadulni! Ha gázkamrák vannak, ha embereket tömegesen tüntetnek el szisztematikusan, akkor hogyan tudnád függetleníteni magadat attól a miliőtől, ami a környezetet adja a történethez? Ez egy elvont Holokauszt? Hát, fura dolog, rendben van, ám akkor inkább a Hierschbiegelt kell megnézni, aki a Kísérletben megmutatja, hogy ugyanezeket a modelleket fel lehet építeni bárhol, de akkor ez egy szociálpszichológiai kísérlet. De, ha a valós történelem a háttér, akkor nem tudod magad leválasztani arról, hogy ez a történelem lezajlott. Mi persze mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy a Sorstalanság nem "hagyományos" Holokauszt-történet, magyarán nem a szenvedéstörténetek újraírása, hanem alapvetően egy új perspektíva, amit eddig senki nem vetett fel olyan végtelen egyszerűséggel, mint Kertész Imre. Az eddigi regények abból indultak ki, hogy a szereplő és az olvasó többet tud, mint amit a valóságos történelmi helyzetben tudhat, Kertész Imre azonban a világon először, valami hihetetlen keménységgel létrehozott egy olyan szöveget, amelynek az elmondója nem tudja azt, amit az olvasó. De ezzel nem az a célja, hogy az olvasó valami fura szatírába keveredjen vagy, hogy bölcsnek érezze magát, hanem azt veti fel, hogy a főszereplőnek miért is kellett volna értenie, miért is kellett volna a káosznak az ő fejében renddé alakulnia?

-Mennyire lehetett zavaró, hogy adaptációról van szó? Meg lehetett volna-e oldani a főszereplő általi narráció nélkül? Nem szájbarágós így, hogy elmondja, amit végül is látunk?
-Nem szájbarágásról van szó, inkább arról, hogy Kertész Imre ragaszkodik a regény bizonyos mondataihoz a forgatókönyvben. Csakhogy ezek a mondatok színész által kevéssé elmondható mondatok. Nem dialógnak születtek. Érzékelem például, hogy a Harkányi Endre kiváló a filmben, és várom a dialógjait, azonban rájövök, hogy nem az ő dialógjait kapom, hanem ezeket is Köves Gyurin átszűrve kapjuk, tehát minden függő beszédbe tétetik. Egy idő után meg lehet szokni a filmnek ezt a sajátos tónusát, de az elején mindenképpen feszültséget kelt, a végén meg elgondolkodom, hogy helyes volt-e ez a megoldás? Úgymond, helyes-e "felolvasásként" értelmezni a filmet? Mert hát, hiába kiváló színész Nagy Marcell, akkor is megmarad felolvasásnak. A regény sorai azért kerültek papírra, hogy papíron legyenek. Talán az apa búcsúztatása az első kritikus jelenet a filmben, ahol különösen zavarban voltam, mert ott álltak a szereplők dialóg nélkül, magyarán nem volt szerepük, szinte viaszfigurákként álltak a térben. Nem biztos, hogy jó az a tónus, hogy tulajdonképpen végig Köves Gyuri monológját hallom. A film végén biztos, hogy nem jó. Én inkább úgy mondanám, hogy ha nem látnám, amit hallok, akkor jobban örülnék. Talán el lehetett volna csúsztatni időben a narráció meghatározatlan és a kép meghatározott tárgyiasságát. A fenntartásaimmal együtt úgy érzem, hogy nem illusztráció, hanem adaptáció született, és Kertész Imre szellemét sikerült bizonyos pontokon átvinnie.

-De nem jött át a regény csodája?
-Valószínűleg nem gondolkodtunk helyesen, ha ugyanarra a csodára vártunk, amit a regény jelent. Ha nem lettek volna az egyéb körülmények, akkor nem ilyesmikről kérdeztél volna, hanem ment volna minden a maga megszokott útján, bemutatták volna a filmet, megjelentek volna a szokásos kritikák, megállapítottuk volna, hogy mégiscsak a Sorstalanság volt a Filmszemle egyik legkarakteresebb filmje. Nem ülnénk itt most mindketten zavarban, amikor megpróbáljuk pontosan leírni a jelenséget. Megjegyzem, ha nem Morricone minden porcikájában hiteltelen, nem a filmhez való zenéje szólalna meg, akkor magában a filmben sem vennénk észre egy csomó mindent, amire így óhatatlanul felkapjuk a fejünket, mint zavaró jelenségekre. Érdekes lenne megnézni egy olyan filmzenével, amelyiknek köze van a film szellemiségéhez. Ez esetben egy teljesen másik filmet látnánk. Mikor a megjelent, kemény kritikám után Sutyi javasolta, hogy próbáljam többször megnézni a filmet, és akkor majd belátom, hogy miért jó, azt mondtam neki, hogy ne haragudj, de nem tudom még egyszer megnézni, mert a Morricone-zene olyan mértékben távolít el tőle, hogy minden egyes taktusánál úgy érzem, hogy ezt a filmet ott kell hagynom. Lehet, hogy Sutyinak igaza van, és másodszorra-harmadszorra másképp működik a film, de én rettegek attól az élménytől, hogy egy ilyen nagyszabású dolog a szemem előtt váljon semmivé, mert az az öt hang nem ott tartózkodik, ahol tartózkodnia kellene.