Akik pár éve türelmesen kivárták a Vasember 2 stáblistájának végét, láthattak egy rövid bónuszjelenet, amelyben amerikai katonák egy különleges fegyvert találnak a sivatagban, egészen pontosan egy harci pörölyt. Ez egy apró bevezetője volt az idei nyári blockbuster-szezon egyik régóta várt, új szuperhősmozijának, amelynek főszereplője a skandináv mondavilág viharistene, Thor lesz. Az elmúlt bő 10 év filmes terméséből a Marvel Comics képregényfigurái igen előkelő szeletet hasítottak ki maguknak (Pókember, X-Men, F4, stb.), itt az idő tehát, hogy a nemsokára szintén elkészülő Bosszú angyalai-mozifilm előtt egy újabb alapítótag szélesvásznú kalandjaival ismerkedjen meg a nagyérdemű.

A film egyik különlegessége, hogy a veterán Shakespeare-színész és rendező, Kenneth Branagh dirigálta, akinek ez az első ilyen stílusú direktori munkája. A film szereplői között megtaláljuk Chris Hemswortht (ő alakítja Thor-t), valamint az utóbbi időben egyre inkább felkapott Natalie Portmant, míg Odin főisten szerepében a brit színészlegenda, Anthony Hopkins látható. A trailer alapján talán nem túl eredeti történetű, de igen látványos filmnek ígérkezik a Thor, amely siker esetén minden bizonnyal folytatásokkal is gazdagodhat.

A szörnyetegek általában hálás filmtémák. A lénytervező effektguruk megvillanthatják oroszlánkörmeiket, szabad útja van a rémisztgetésnek, a rendezők pedig a végsőkig fokozhatják a feszültséget, ráadásul az ilyen filmek randikra is ideálisak, hiszen minden pasi szereti, ha a felsikító lányok rémülten ugranak a nyakukba egy-egy besza-behu-jelenet láttán. A félelem mozis illúzióját mindenki szereti, a szörnyeteges filmek pedig éppen az ember ilyen ősi ösztöneire hatnak, ezért tudnak olyan remekül működni, feltéve persze, ha a „szörnyről” nem ordít, hogy egy idétlen gumiruhába bújtatott ember „alakítja”.

Gareth Edwards első nagyjátékfilmjében, a Monstersben egy idegen életformák után kutató NASA-eszköz zuhan le valahol Közép-Amerikában. A gép tárolójában lévő biológiai minta kiszabadul, nem sokkal később pedig félelmetes, új létformák kezdenek megjelenni, így fél Mexikót karantén alá vonják, mint fertőzött területet, mialatt az amerikai és mexikói hadsereg hatalmas erőfeszítések árán próbálja féken tartani a szörnyeket. Hat évvel később egy újságíró beleegyezik, hogy megkeresse főnöke lányát, és segítsen neki hazajutni a fertőzött zónán keresztül a biztonságot jelentő amerikai határig, a menekülés azonban közel sem olyan egyszerű.

Edwards filmje realista, dokumentarista stílusú sci-fi-horrornak ígérkezik, amely magán hordozza a kisköltségvetésű függetlenfilmek jegyeit (sokan máris a nagysikerű District 9-hoz hasonlítják). Amennyiben a történet nem billen el az öncélú ijesztgetés irányába, remek kis film lehet a Monsters-ből, amely újabb mérföldkövet jelenthet a „természet utat tör magának”-típusú, komolyabb mondanivalóval is rendelkező filmek sorában.

Jason Statham, a The mechanic főhőse alighanem az utóbbi évek egyik legnépszerűbb akciószínészévé nőtte ki magát, noha nem minden filmje jó, de ettől még vitathatatlan, hogy méltó örököse lett Stallonenak, Schwarzeneggernek, vagy éppen Bruce Willisnek. Színészi játéka általában egyszerű, pofonjai és rúgásai azonban betonkemények, ráadásul akkor sem jön zavarba, ha fegyvert kell ragadnia, így nem csoda, hogy Simon West rendező (Con Air, Tomb Raider) őt kérte fel legújabb akciófilmjének főszerepére.

A történet Arthur Bishopról, a profi bérgyilkosról szól, aki szigorú szabályok szerint él, és mindig tiszta munkát végez a célpontok likvidálása során. A munkája tökéletességet és maximális érzelmi függetlenséget kíván, amikor azonban megölik a mentorát és egyben barátját, Bishop bosszút esküszik. Bonyolítja az amúgy is rázós helyzetet, hogy feltűnik a halott barát forrófejű fia, aki Bishop társául szegődik. Miközben egyre közelebb kerülnek a célpontjukhoz, a háttérben egyre komolyabb ármánykodás bontakozik ki, és a két férfi maga is hamarosan célponttá válik.

Hát, ez a sztori enyhén szólva sem állhat sorba a legeredetibb történet díjáért, meg ami azt illeti, erre a sémára már kismillió más filmet ráhúztak, na de West nem is arról híres, hogy filmjeinek cselekményei agyon lennének bonyolítva. Persze az ilyen lövöldözős-verekedős-robbantgatós akciómoziknál nem a történet a lényeg, hanem a féktelen zúzás, amit ha jól adagolnak, akkor kellemes másfél-két órás agyrágózás lesz a végeredmény. Az akciójelenetekben túlságosan is elvesző rendezők azonban hajlamosak filmjeiket túlontúl egysíkúvá tenni, melyek így csak unalmas csihi-puhis pukkantgatások maradnak, ahelyett, hogy bármi újat, vagy eredetit mutatnának fel. Na de ahol fát vágnak, ott hullik a forgács… nem lehet mindenki Jan De Bont (Féktelenül), vagy John Woo (Ál/Arc). A nagy öreg Donald Sutherlandet mindenesetre öröm ismét a mozivásznon látni.