A Halálos harcmező (Outside the Wire) kellően provokatív módon elmossa a határt ember és gép, kelet és nyugat, érzelem és értelem között, hogy aztán erre fittyet hányva, megerősítse a dohos szokásokat. A film pontosan olyan, mint a fináléja, happy endet kiállt ott, ahol a probléma nem oldódik meg.

A mesterséges intelligencia nélkül már nem is tudjuk elképzelni az életünket. A számítógépek nagy terhet vesznek le a vállunkról a hétköznapokban, olyan területeken is, ahol igazán fontos lenne az emberi faktor. A modern hadviselésben a katonák már inkább egy számítógép előtt ülnek, ha egyáltalán szükség van rájuk, és videojátékozáshoz hasonló módon drónokkal harcolnak valami közel-keleti országban. Ezzel a képpel indít a Halálos harcmező is. Harp (Damson Idris) Nevadában ül egy erre a célra kialakított konténerben, ahol csak a képernyőn találkozik az ellenséggel. Drónpilótaként jobban átlátja a harcmezőt, mint azok a katonák, akik életüket kockáztatva tartják fent a „békét” egy minidiktátorok uralta államban. Egy akció során két amerikai katonát feláldoz, hogy 38 másikat megmentsen. Számára a statisztika a fontos, a hadbíróságnak azonban nem. Büntetésként a harcmezőre küldik egy radikális érzékenyítő tréningre.

Az elhagyandó diktatúra és a vágyott (vagy ráerőltetett) demokrácia között lebegő ország ezúttal Ukrajna, aminek egy részét Viktor Koval (Pilou Asbæk), egy növekvő hatalmú terrorista tart rettegésben. A Halálos harcmező úgy gondolkodik Ukrajnáról, hogy az valahol Iránnál helyezkedik el és úgy 40 éves lemaradásban kullog a nyugat után. Vegyes érzésekkel láthatjuk viszont a budapesti helyszíneket, amikben az alkotók a bombázások sújtotta Kijevet vélik felfedezni.

Harp a konfliktus kellős közepén találkozik Leoval, az amerikai hadsereg egyedülálló szuperkatonájával. Az Amerika Kapitányból megismert Sólyom, vagyis Anthony Mackie egy százados rangú androidot alakít, aki több mint mesterséges intelligencia. A hadipari és informatikai csúcstermék forráskódjába – látszólag – érzelmek is kerültek, ami miatt emberibb módon viselkedik, mint az ifjú Harp. A Szupercella első részét is rendező Mikael Håfström filmje egy kifordított világot láttat, ahol

A Netflix legutóbbi dobásaitól viszont éppen egy ember-android gondolattal több, ami a Project Powerből és A halhatatlan gárdából annyira hiányzott.

 

A cikk folytatása ITT!