Mert ugye akár jó is lehetett volna. Ha valamire tényleg ráfért a leporolás, az a Robotzsaru. Paul Verhoeven ‘87-es filmje nem véletlenül vált kultuszfilmmé, sok tekintetben ma is megállja a helyét, a technikai fronton azonban bizony erősen megmosolyogtatónak hat. Éppen ezért örültem a feldolgozásnak: egy erős történet egy még erősebb látványvilággal új klasszikussá avathatja a remake-et.

A gond csak az, hogy nemcsak hogy nem kapott erősítést a sztori, hanem egyenesen rajta vesztett. Az eredetileg remek sztoriért cserébe csak egy sort of látványvilág kapunk, ami messze nem bizonyul elégnek ahhoz, hogy ne kezdjünk ásításba már a film felénél.
José Padilha 2014-es verziójában három forgatókönyvíró sem tudott Michael Miner és Edward Neumeier eredeti könyvéhez foghatót kreálni: megfordították a dolgok folyásírányát, és technikával próbálták kitölteni az új történetben tátongó űrt.

Az alaphelyzet hasonló az eredetihez, egy balesetett szenvedett rendőr (Joel Kinnaman) testét felhasználva cyborgot alkotnak, ami egyesíti az ember és a robot előnyeit. Míg az eredeti mese szerint a rendkívül érzéketlen Robotzsaruból lassanként tör elő az emberi oldal, az új változatban éppen az emberi tényező elnyomásán dolgozik a Dr. Robert Norton (Gary Oldman) vezette tudóscsoport. Alapvetően nem lenne gond az újragondolással, ha a film végigfuttatná az első fél órában felvetett problémákat, és ténylegesen megvizsgálná a helyzet által felvetett erkölcsi és érzelmi kérdéseket.

Az ígéretes kezdetet azonban nem követi izgalmas folytatás, mind a fordulatok, mind a moralizálás tekintetében a készítők hamar rövidre zárják a dolgot, és bot egyszerű történettel, sematikus karakterekkel, érzelgőséggel és csak közepesen érdekes akcióval próbálják betömni a néző száját. Az egész filmre a középszerűség jellemző – éppen ezért nagyon meglepő, milyen erős, A-listás szereplőgárda jött össze a produkcióhoz.

A cikk folytatása ITT!