A Trafó 2008-ban indíotta útjára a Mini-a-túrák sorozatát, azzal a céllal, hogy bemutatkozási lehetőséget adjon fiatal művészeknek. A keret: négy, egymáshoz lazán kapcsolódó produkció, firss látásmód, kísérletező szellem és rövidség.

Belépve a Trafó színháztermébe, szokás szerint igyekeztem volna elfoglalni a helyem az első sorban, ám az ajtóban párnát osztogató lány a színpadra terelt bennünket. Helyet foglaltam a nejlonnal borított balettszőnyegen és ekkor vettem észre a nézőtéri székek helyén kialakított padokon ücsörgő színészeket. Kettesével, vagy egymagukban folytattak dialógusokat művészetről, politikáról, közéletről, kapcsolatokról és filozófiáról a hétköznapi ember nyelvén, mejelenítve a társadalom legkülönbözőbb rétegeit. Viccesen, remek dramaturgiával és elképesztően tehetséges, természetes színészi játékkal, körülbelül az előadás feléig. Aztán jött egy túl hosszúra nyúlt vetítés, és egy pszichiátriai folyosót idéző jelenet, amit nem pontosan tudtam hova tenni és élvezni.

Egy hirtelen váltással az egyik – eddig szótlan – szereplő átterelt bennünket a nézőtéri padokra, s a színpadot átvették a cirkuszosok. Pár éve a cirkusz kiszabadult eddigi keretei közül, s újabb és újabb új cirkuszos társulatok alakulnak világszerte, ahol az akrobatika, zsonglőrködés és egyéb klasszikus elemek tánccal és színházzal vegyülnek. A Taurin előadása is egy sokféle összetevőt felvonultató egyveleg. Nem véletlen használom ezt a szót; az egyes produkciók közt ugyanis nem éreztem semmiféle kapcsolatot, amit a zenehasználat is alátámasztott: az egyik hirtelen végetért, s egy egészen más hangulatú elkezdődött. Egy fantasztikus, és két jó részt emelnék ki. Az első a zsonglőr páros fantáziadús, látványos “megnyúlt kéz” duója, a másik kettő pedig a lányok fekete-fehér kontaktlevegő száma, és a szépen kivitelezett kézenálló szóló. Viszont sok rész volt kusza, vagy határozottan unalmas. Például az akkurátusan előkészített árnyjátékos rész, ami hosszú volt és tulajdonképpen semmi sem történt. Ezen a ponton viccesen összecsengett az első rész filozófiai eszmefuttatása az előadóművészetről – hogy mennyire kell mondandót, értelmet belevinni egy produkcióba.

Láthattunk némi buto jellegű táncot Goya megelevenedett alakjaival, és végül egy divatbemutatót Erdei Ildikó Virág öko-ruha és kalapkölteményeiből ügyesen beleszőve az előadás dramaturgiájába.

Közben végig Krokovay Farkas vetítése kísérte a műsort.

Nagyon klassz kezdeményezés, igazán sajnálom, hogy az eddigiekről lemaradtam. De most már észben tartom, hogy ezt is érdemes figyelemmel kísérni.