A hibaművészet- azaz a glitch art – lényege a különböző analóg, illetve digitális roncsolásokban rejlik. A legtöbb alkotónak egyfajta esztétikai húzást jelent, de használták már fel figyelemfelkeltés gyanánt, de lemezborító illiusztrációként is.

A dolgos hétköznapokban bizony sokszor kiveri nálunk a biztosítékot amikor elromlik a tévé vagy a számítógép monitorja. A hibák velünk vannak és nem is gondolnánk, hogy sok embernek ezek a bakik jelentik a kánaánt. 1962-ben, John Glenn rögzítette először a hibák művészetét, amikor egy amerikai űrprogrammal problémák adódtak.
Nem sokkal ezután – 1973-ban- már a legendás Pink Floyd együttes The Dark Side Of The Moon című lemezének borítójára is hasonló technikával készült illusztráció került.
A hibák hódító útjukra indultak. A 90-es években a glitch kifejezés a zenével is kapcsolatba került: ekkor vált elterjedté a zajra épülő elektronika. A művészet kezdett elterjedté válni és több vizuális művész – mint például Tony Scott – kezdte alkalmazni a csúsztatásokat. A digitalizáció korának vizuális művészetévé vált.
Azóta a kereskedelmi művészet is előszeretettel használja a glitch art esztétikai csodáit, de vannak olyan alkotók is, akiknek kifejezetten ez a mesterségük. Egy-egy komolyabb alkotást akár az eBayen is meg lehet vásárolni, sőt több tanulmány is született a témával kapcsolatban.

2002 januárjában egy összejövetelt is tartottak, annak érdekében, hogy az alkotók, művészek és érdeklődök eszmét cserélhessenek. Jó pár évvel később, 2009-ben pedig Iman Morandi -akinek számos publikációja jelent már meg a glitch arttal kapcsolatban-, kiadott egy könyvet Tökéletlenségek tervezése címen.
A hibaművészetnek egyébként két típusa létezik. Az egyik, amikor a hibákat a felhasználó szándékosan okozza, a másik pedig amikor az elváltozások a felhasználótól függetlenül alakulnak- ez a tiszta hiba jelensége.