Alex Proyas rendezései inverz viszonyban állnak a költségvetéssel.

Belső poén a filmes sajtóban, hogy ha egy viszonylag jelentéktelen filmre embargót helyez a forgalmazó – megszabja, meddig nem szabad publikálnunk róla –, akkor az valószínűleg bűnrossz.

Az Egyiptom istenei nem annyira „bűnrossz”, mint inkább „ennél bármelyik alternatív univerzumban csak jobb lehetett volna”. Amióta világ a világ – mondjuk, Egyiptom hajnala óta –, létezhettek történetmondók, akik lustaságból csak a százszor elmesélt mondákat énekelték újra, ugyanazzal a dallammal; meg is élhettek belőle – és most beoldalog körükbe az Egyiptom istenei: ez a sablonokkal operáló, síkhülye, vizuálisan fantáziátlan látványfilm.

A sztori szerint Hórusz (Nicolaj Coster-Waldau), aki isteni mivolta mellett Egyiptom új királya is (wtf?), és Bek, a halandó tolvaj (Brenton Thwaites) szövetkezik, hogy legyőzzék a csúnyán viselkedő Széthet, a sivatag istenét (Gerard Butler). Széth ugyanis durcás uralkodói mellőzése miatt – ennél több motivációja nem is lesz. (Feltűnt egyébként valami a színészekkel kapcsolatban? Igen; akárcsak a tavalyi Ridley Scott-film, az Exodus: Istenek és királyok, no és a tavalyi és idei Oscar, az Egyiptom istenei is #SoWhite – kérte is sűrűn a bocsánatot Alex Proyas és a Lionsgate, miután botrány támadt a castingból.)

Gondolom, nyilvánvaló, hogy a filmnek semmi köze az egyiptomi hiedelemvilághoz azon kívül, hogy egy-két karaktert kölcsönvesz. Ha komolyan venné a mitológiát, nem „tizenkét éven aluliaknak nem ajánlott” látványosság lenne, hanem kemény „18+” horror, számunkra tökéletesen idegen morális renddel és az agyunkat kifacsaró szabályokkal. Egy látványfilmben az egyiptomi mitológia két dologra jó: állatfejű istenekre meg monumentális díszletre, ennyit hoz is a film – de, bár kétségkívül grandiózus (a piramisok kerti törpének számítanak ennek az Egyiptomnak a dizájnjában), itt az első ordas hiba: a méret nem érzékelhető, mert nincsenek emberi dimenziói, nincs mihez mérni, ezért aztán hiányzik a grandiózusság érzése, csak a háttérben magasodnak az építmények. Festve is lehetnének a színpad mögötti vászonra. (Ami persze így is van, csak számítógéppel festették greenboxra.) És a második ordas hiba: a fényerőhiányos vásznakon 3D-ben még a nappali jelenetek egy része is olyan homályos, hogy a részletek követhetetlenek.

De eleve gyönge már maga a látványterv is. Eredetit nem kínál, csak egyiptomias motívumokat ezerszer látott eszközökön, ruha- és páncéldarabokon. És ott az a sok fura jelmez, a fémpáncélba visszahúzódó szárnyak, a lézerszerű, sci-fi kézifegyverre hasonlító „lándzsák”… csöppet sem isteni, sokkal inkább tech. Végig azt hittem, kiderül, hogy az istenek fejlett földönkívüliek á la Stargate. (Anti-spoiler: nem. Így aztán az sem derül ki, miért öltöznek az ókori istenek a Vasember páncéljába.)

Ez a kérdés viszont eszembe juttatta a nagyon hasonló cselekménnyel – haladók és mindenféle lények kényszerű közös kalandjával – és a homéroszi világgal dolgozó Íliont, Dan Simmons sci-fi regényét. Ugye, hogy ki lehet hozni ebből a témából remekművet is?! Ha az Íliont filmesítenék meg kicsit is jobb látványtechnikával, leszakadna tőle a box office. Gerard Butler debil főgonosz helyett lehetne, mondjuk, Zeusz maga; Abbey Lee eljátszhatná a nyavajgó Anat helyett a végzetes Afroditét; Nikolaj Coster-Waldau pedig töketlen Hórusz helyett a cseles Odüsszeuszt… No de ez nem az a film.

Mert ezt nem értelmes emberek írták, hanem egy csapat majom legózta össze a Hollywoodi Sablontár eldobált elemeiből.

A cselekményt a forgatókönyv kényszerei viszik előre, nem pedig „motivációk”, esetleg „jellemek”. Az isteni erők random tűnnek el és fel, a szabályok inkonzisztensek, az akadályok mondvacsináltak. És azok a párbeszédek! Egyetlen példa: miután hőseink megválaszolják a Szfinx kérdését, a gyilkos szörny ennyit motyog: „a csudába”, és porrá omlik.

Persze lehet, hogy csak a szinkron idióta. De akkor épp jól is illik a filmhez.

Eszembe jutott a tavaly körülbelül-ilyenkori Jupiter felemelkedése. Ugyanez volt a baja: művi látvány (csak épp sokkal eredetibb látványterv), mögötte kisigényű sztori (ám ennél szintén eredetibb – azt a Wachowskik írták és rendezték).

A cikk folytatása ITT!