Már elöljáróban érdemes megemlíteni a rendező személyét, aki nem más, mint Armando Iannucci. A skót származású úriember ugyanis eddig „csupán” sorozatokat írt és rendezett, ugyanakkor olyan sikeres darabok atyja, mint például a Sacha Baron Cohent bemutató Ali G Show, vagy a BBC-n futó The Thick of It, amelyből e film is született.

Iannuci első nagyjáték filmje egy szerencsétlen nyilatkozattal indul, mely a brit külügyminiszter száját hagyja el; konkrétan: „The war is unforeseeable”, ami nagyjából annyit tesz, hogy „A háború előre nem megjósolható”. Ezek után elindul a lavina, Tom Hollander kijelentését nem nézi valami jó szemmel a kommunikációs osztály vezetője, s természetesen pár pillanat múlva már ott tartunk, hogy mindjárt kirobban a 3. Világháború. A magyar nézőnek ilyenkor pedig óhatatlanul is eszébe jut egy bizonyos öszödi beszéd, s annak következményei, és hiába próbálja elhessegetni eme gondolatait, mégis úgy érzi, hogy van valamennyi párhuzam a fikció és a valóság között…
Felocsúdva elmélkedésemből már azt láttam, amint az ügyefogyott brit miniszter és újonnan kinevezett kommunikációs segítője Washingtonba tart, ahol egy amerikai tábornokkal találkoznak. Az utazás során rengeteg vicces jelenet van abból adódóan, ahogy a két brit „turista” nem tudja elhinni, hogy mennyire fontosak lettek, és rendőrkíséretet kaptak limuzinjuk és sofőrjük mellé.
Az Egyesült Államokban aztán persze rengeteg mókás szituációba keverednek hőseink, nem egy alkalommal próbára téve rekeszizmainkat. Ugyanakkor kirajzolódik az angol-amerikai ellentét is, mely több dologban is megmutatkozik, az egyik ilyen a nyelvhasználat. Míg az amerikaiak szépen elnyújtják a szavakat – ezzel amúgy érthetőbbé téve beszédüket -, a britek szinte összezárt ajkakkal mormognak, mindenféle érzelem nélkül. Ez tulajdonképpen tehát egy görbe tükör, és egy önparódia is a rendezőtől saját népük elé. Merész húzás.
A filmet nem jellemzik gyors vágások, valamint követhetetlen kameramozgások, ebből a szempontból rendkívül letisztult. Szinte olyan, mintha rengeteg mini epizódból rakták volna össze az alkotást, persze ez érthető a rendező múltjának ismeretében. A kizárólag egy szálon futó cselekmény igazából sok meglepetést nem tartogat nekünk, már-már kényszeresen rá vagyunk utalva a helyzetkomikumokra. Ez nem tetszett, ugyanis szívesen vettem volna a brit rendezőtől valami svéd csavart, amivel szépen megkeveri a kártyákat, de hát ez nem egy akciófilm. Azt is negatívumként kell megemlítenem, hogy bár sok jelenet valóban egészen viccesre sikeredett, bizonyos részek viszont legalább ennyire unalmasak. Ez kiteszi a mű kétharmadát, a maradék rész pedig olyan tipikus brit fekete humor, amelyet az én gyomrom már nem vesz be poénként, de talán másoké majd igen.
A történet elején lévő „nyelvbotlást” végül sikerül elsimítani, s habár szinte az összes fontosabb személy le akart mondani a hiba miatt, azonban végül csak a kissé inkompetens brit külügyminisztert, és az ő kommunikációs segítőjét rúgják ki. Szép befejezés.

Nem került be a kedvenc tíz filmem közé az Egy kis gubanc, de azért okozott 106 igen kellemes percet. Na meg persze némi ingyen nyelvleckét!