Ami az önéletrajzból kimaradt – Egy amerikai író a taskenti operaházban

Különös a csend, az egész előcsarnok üresen tátong, a nézőtéren egyetlenegy üzbég lelket sem látunk. Minden makulátlanul tiszta, a karfák csillogóra suvickolva, de sehol senki. Hatalmas egy épület, legalább négyezer férőhelyes. Megszámlálhatatlan páholy, erkély, karzat. És teljesen üres.
Eltelik tíz perc, de másfél órának tűnik.
A terem kezd megelevenedni, hamarosan többen leszünk, mint a jegyszedők és megpróbálhatjuk rávenni őket, hogy tartsák meg az előadást.
Mozgolódás a zenekari árokban. Felbukkan egy zenész, hatvanéves lehet, szemüvege csúnyán elgörbült, nyakkendőt nem visel, vastag pulóverben van. A hegedűlábat tíz percig állítgatja.
Újabb két zenész jelenik meg a zenekari árokban, egyikük próbaképp belefúj a klarinétjába, a másik újságot olvas. Most megjelenik három vagy négy zenész. Hangolnak, de szinte rá se hederítenek a többiekre. Talán száműzetésüket töltik itt? Az egyikük ismeretlen okokból szmokingot visel. Biztosan most érkezett Moszkvából és még nem ismeri a határvidék szokásait.
A zenészek egyre lármásabban hangolnak, és ez is jobb, mint a semmi. Hirtelen, mintegy az adott szóra abbahagyják, összeszedik a hangszereket és kisétálnak a színpad alatti ajtón. Ennyi lett volna az egész?
Inge sír a nevetéstől(Inge az író felesége- Kerekes Tamás), mintha kezdődő hisztéria jeleit fedezném fel magunkon. Egyikünk sem tud úgy megszólalni, hogy ne kezdjünk el vihogni.
Halovány kísérlet a lázadásra-a közönség tapsolni kezd. Negyed kilenc van.
Elhalványulnak a fények, teljes a zenekar, a művészek a nagyérdemű közönséget méregetik. A karmesterből elcsigázott sóhaj szakad fel, és figyelemreméltó, pattogós nyitánnyal indít. Az erkélyen összeütődik egy tenyér.
Felhúzódik a függöny. Egy kartonpapír sátor előtt arab külsejű törzsfőnök ül alattvaló társaságában. Dühösnek látszik és baritonban énekel. A többiek csitítgatják. De ő makacs, nem kér a nyugtató szavakból. Muszorgszkíj keveredik Csajkovszkíjjal, ezt olykor átszövik Rimszkíj-Korszakov dallamai. Ha valaki nem figyel a történetre, akkor is tudhatja, hogy mindjárt megjelenik a törzsfőnök lánya. És így is történik. Gyönyörű lány, de énekelni nem tud. Ki lesz a hős? Felbukkan két vagy három ifjú gazember, és azonnal látni lehet, hogy melyikük a hős, mert ő a legalacsonyabb, középen áll, és ha rámutat valakire, akkor néhány centit az adott irányba csúszik; ha a többiek mutogatnak, ők nem mozdulnak. Szépen lassan mindannyian ellenszenvesebbekké válnak, amint az üres széksoroknak bohóckodnak. Micsoda ragyogó álmokat dédelgethettek valaha! Ez az opera borzasztóan nehéz darab. Maga Viktória királynő is elismeréssel szólt volna a tiszta érzelmekről, a szárnyaló muzsikáról. Az egész olyan művészi. Biztosan akad legalább néhány ember ebben a városban, akik egy pincében rejtőzve azért még játszanak valami vonós hangszeren és nem egy kijelölt bizottság előtt énekelnek egymásnak. Egyetlen dolgot mondhatok :a közönség bojkottálta ezt az operaházat. Hajlandó volt kockáztatni- és nem jött el. Végre valami szívmelengető, mindenkire érvényes megállapítás. Mint ahogyan egy bronxi pénztáros mondta egyszer: "Nincs a földön olyan erő, ami megakadályozhatná a közönséget, hogy otthon maradjon."

Az író szomszédja

"kunyhója, ahogyan mondani szokás, úgy bűzlött, mint egy agglegény pénteken, kerozin, verejték és kutyaszőr szaga terjengett mindenhol. Többször meg esett, hogy amikor bekopogtattam hozzá, mélyen aludt szendergő kutyája, Ella mellett, ez a jószág maradt meg a három kutyája közül, szerinte a többit Waterbury-ből érkezett vadászok lopták el. Miután felébredt, kikászálódott az ágyból, felráncigálta a harisnyáját, és mint akit me4gdöbbenta látvány, rárivallta kutyára, azonnal takarodjék le a fekhelyéről. A szuka ilyenkor felpislantott az egyik szemével, megmozdította az egyik lábát, aztán nyugodtan aludt tovább; Bob századszor is megcsóválta a fejét és mindössze annyit mondott:" Hát, látja, csak a jó kutyáimat lopták el", és úgy bámulta Ellát, mintha az ő hibája lenne az egész.

Véleményem szerint ritka, hogy valaki kétszer írja meg az önéletrajzát, hisz ez csak háborús bűnösök esetében természetes, de ez történt Arthur Millerrel, kinek Kanyargó időben c. önéletrajza különösebben mély nyomokat nem hagyott bennem.
Marquez félbehagyott önéletrajza (Azért élek, hogy elmeséljem az életem)  regényszerűsége meggyőzött arról, hogy a nagy írók életrajza is akkor izgalmas, ha abból regényt formálnak, ami az ő esetében és most Miller művében sikerült.
A nagy emberek életrajza is rendkívül unalmas lehet, ha abban a naponta elszívott szivarokat, a jóképű  pincéreket, és a Goldberg variációkat számolja a szerző, mint ez a monumentális Thomas Mann emlék iratokban fájdalmas módon megtörtént.
Kár, hogy az ArthurMiller kedvéért zsidó hitre áttért Marilyn Monroe-ról nem olvashattunk, mindenesetre a könyv mesélő hangneme felkeltette figyelmem, várom Henry Millerét is..