Hatalmas érdeklődés fogadta a kiállítást. Megnyitó beszédében
“irigykedett” is miatta Wahorn András képzőművész, gratulált a jó választáshoz,
méltatva emellett a galéria sikeresnek bizonyuló kezdeményezését, hogy kortárs
alkotók bemutatását is elvállalta. Kétségtelen, hogy sokan kedvelik a
művészcsaládban született festőt, követik figyelemmel pályájának alakulását. Ez
kiderült a pár nappal később, az utóbbi három évben született képei között
megtartott talk show-n is.
Hajdu István művészettörténész ugyan mindent
megtett azért, hogy egyfajta történelmi-művészeti korszakértékelés kerekedjék ki
a beszélgetésből, szerencsére azonban többnyire az alkotói munkálkodásról esett
szó. Mint a festő elmondta: ő nem volt magányos farkas, együtt futott a
többiekkel, aztán különböző következtetésekre jutottak munkájuk során. Például
így adódott eleinte, hogy amit nem tudott megformálni vizuálisan, azt próbálta
más úton “kiírni” magából, irodalmi-zenei kísérletezéssel. De mert sok mindenre
együtt nem marad elég erő, persze, korlátoznia kellett magát. Ám éppen eléggé
lefoglalta az a festői világ, ami olyannyira sajátjává vált, hogy a
művészetkedvelők azonnal felismerik Szurcsik műveit.
Ebben persze nagy
szerepe van jellegzetes motívumainak, amelyekhez nem is konokul, hanem – mint
kitudódott ezen az estén – inkább kényszeresen ragaszkodik. Profilból látható
arcok ezek, számtalan módon elhelyezve, kőtömbökbe zárva, illetve más formáknak
személyes vonatkozást, töltetet adva – a művész sajátos látásmódján vallanak
világunkról. Egykor a Hangár című, itthon kazettán illegálisan terjesztett
hangos irodalmi folyóirat borítóján bukkant fel először ez a megoldás, jelezve a
hatalom és az egyén nem éppen harmonikus viszonyát. Mivel Kafka, Orwell
nyelvével rokonították vizuális nyelvezetét, ezt a művész is megerősítette,
mondván: “Jól is jött, hogy nincsen egyedül ebben a gondolkodásmódban.”

Volt alkalma sokfelé bemutatni ezt a különleges, hatásában is egyedülálló
művészetét, festményeit. Rengeteg tárlaton vett részt, számos díjat nyert el, s
külföldön is dolgozott. Kalandos élete megrázó időszaka volt, amit Amerikában
ért meg. A World Trade Center tövében nyílt volna első kiállítása New York-ban,
2001-ben, s öt nappal ez előtt omlottak össze az ikertornyok…A
kerekasztal-beszélgetést a közönség bekapcsolódása követte.”Nagyon élnek a
színei, érzelmeket mozgatnak meg – hangzott egy vélemény a hallgatóság soraiból.
– Síremlék, magány, egyedüllét – ezek a szavak tolulnak fel elsőre a képek
láttán.” Majd egy komoly ellentétet feszegető úr állt elő kérdésével: “Ahogy én
látom, beszélő viszonyban sincs barátságos, jó kedélyű személyisége a képeivel.
Hogyan lehet ez?”
A művész újfent igazat adott a meglátásnak,
valóban, van okunk panaszkodni a magányra. “Az ember ugyan törekszik arra, hogy
segítő társakra találjon, ámde nagyon hajlamos az el-, bezárkózásra. Sokan saját
börtönükbe csukják magukat, annyira félnek mindentől. Félünk, félek – csak saját
magamról mondom, hogy ne bántsak meg senkit” – mondta mosolyogva, mintegy
bocsánatkérően, hogy ilyen “szörnyű” képeket fest.
Hallgatván a borzongást
tükröző nézői megjegyzéseket, a képek egy lehetséges “mellékfutama” sejlik fel
előttem. Elterjedhet valami olyan, humorral fűszerezett kiszólás, amilyet
mintegy átokként a neves nyomozóhoz kötöttek (“Rajzoljon körül téged a Doszpot
Péter!). Mi várhat az elgyávuló, kisemberi létében persze érthetően aggódó, vagy
akár a csak önnön egójával törődő menőre (és folytatható a sor)? Odavághatja
akárhány elkeseredő-mérges ember a másiknak egyebek mellett azt is: Példája vagy
ennek-annak, fessen meg téged a Szurcsik!
Mindenesetre az akril- és
olajképeken látható monstrumok, a beléjük dermesztett arcok jóval többet
sejtetnek a láthatónál. A félbemaradottságot csakúgy, mint az egyén magánügyein
felüli meghatározó erőket, s azt, hogy az emberi gyarlóság, a kisszerűségek
elenyésznek a szabad szellem világában. És észrevehetően jelzik a képek azt is,
hogy érdemes kitörni a magánzárkánkból, kitekinteni magunkból. Idilli,
paradicsomi tájakra láthatunk némely festményeken, akárha egyfajta vágyképek
lennének, bár mosolygunk az “elvágyódás” kifejezésen.
Időtlennek alkotott,
misztikus, a végtelenség érzetével betöltő képeket láttunk. És mennyit már
sosem: hiszen nem kevés képet újrafest a művész; gyakran újabb és újabb
festékrétegek (több időréteg) egymásra rakásával is a kortalanságot igyekszik
megvalósítani. A fentebb idézett úr kérdésére is válaszolva a festő, immár nem
először, kifejtette – az életben rejlő disszonanciában ő megtalálja, meglátja a
harmóniát. És cseppet sem restelkedve jegyezte meg: “Higgyék el, ha képeimből
másra következtetnének is, azért én boldog ember vagyok.”