A Ninja Tune-on tavaly megjelent lemezen sokak szerint Emika volt az, aki új életet lehelt a dupstepbe. Emika azonban nem azt a dupsteppet műveli, mint Skrillex immáron Grammy díjjal is jutalmazott, főként a tengeren túlon és a tinédzserek körében népszerű zenéje, hanem a sokak által eredetibbnek és hitelesebbnek tartott brit stílust.

A dupstepp ezen formája lassú és repetitív, főként sűrű basszussal telített minimalista zenei szerkezetével, sötét hangulatával, a rideg nagyvárosok zenei aláfestéseként lett ismert. A műfaj ezen ága Bristolban született, egyrészt a drumandbass oldalhajtásaként, másrészt a grime, a dub és a hiphop keverékeként. Manapság az ortodox stíluselemek egyre inkább mutálódnak, egyre több bennük a vokál, a szintetizátor és persze az ütemek is gyorsulnak, a zenei szaksajtó és a kritikusok bass music néven foglalják össze mindazt, amelynek gyökere a dupstep, de igyekszik kibújni a Bristolban hagyományosnak tartott eszközök néha szűknek bizonyuló keretei közül. Emika több ponton is kapcsolódik Bristolhoz, egyrészt élt ott, nem meglepő módon éppen akkor, amikot a dupstep megszületett, így volt ideje és lehetősége megismerni a stílust, másrészt a tavalyi bemutatkozó lemezén Ő volt az egyik, aki képes volt valódi kreativitást csempészni a britt gyökerű dupstepbe. A saját nevére keresztelt nagylemez előtt Emika-nak volt egy egészen impresszív remixe is, Alice Russel: Hurry on-ból, amelyen a későbbi nagylemezen megjelenő trackek előhangja, még akkor is, ha nem Emika énekel rajta, és nem is feltétlenül dupstep. A nagylemezt megelőző első EP-n (Double Edge) jól mutatja a ninja tune kiadónál megjelenő anyag jellegzetességeit. A nehéz dobütemek fölöttt Emika fátyolos hangú, folytott éneke adja az alapot, amely mellett finom effektek, eltorzított zongora, és persze a fortyogó basszus kap főszerepet. Ez a lemez nem egy törékeny fiatal nő bemutatkozása, hanem egy ízig-vérig nagyvárosi szorongással átszőtt bass music anyag, amelyben Emika néha egészen furcsa dolgokról énekel. (A nagylemez nyitó dalában például arról, hogy Hit me, hit me, azaz üss meg.) A lemez egyébként érinti és használja az örök témát, miszerint szerelem, vagy inkább megkerüli, de mindenképpen reagál rá a második EP-n, a Professional Lovingban, amelyhez egészen jól sikerült Videoklipp is készült. Az anyag erőssége egyértelműen a dalforma átemelése a dubstep-be és a bass musicba. A dúdolható dallamokon túl pedig ott az elmésen és finoman felépített szerkezet, a súlyosan zakatoló dobok, vagy a felbúgó, mindent beterítő basszus. Emika így azokhoz is közel állhat, akik nem szeretik, vagy nem ismerik a dupstepet, bár nyilván a legtöbben azért abból a szubkulturából ismerik őt.

A szerzői koncepció szerint eredetileg a modern, szoftver alapú technológia ihlette a dalokat; mindez persze elhalványul amellett, hogy hangzásuk egyedi, eltéveszthetetlenül sajátos, és bár az első igazi saját névben kiadott szólóanyag, máris úgy tűnik, mintha Emika összefoglalta volna mindazt, amit erről a stílusról tudni kell. Az album több mértékadó zenei orgánum által is 2011 kiemelkedő teljesítménye, éppen ezért is fontos, hogy a megjelenés után alig pár hónappal itthon is hallhatjuk a dupstepből született „dalaok” leghűebb tolmácsolóját.