D. Tóth Krisztának ez már a 8. könyve, amiben valamilyen módon közreműködik, jól felépített, életbölcsességekkel megtűzdelt próza. Ezen túl viszont egy zavarba ejtően intim és szókimondó könyv a színlelésről. Amit mi nem, mi soha. De ennyiszer tényleg nem. Önálló, emancipált nőként tudjuk, mit akarunk és teszünk érte. Még a cím ellenére is megdöbbentő, hogy rögtön az éjszaka legsötétjével kezd, a szürke ötvenegyedik árnyalatával: a megszokássá vált unalommal.

Nem hagy nyugodni a kérdés: tényleg regény, tényleg kitalált történet olvasói vagyunk? Annyira – a szó legjobb értelmében – átlagos a Szomjas család, hogy szinte hihetetlen hogy ne létezzenek. Vajon D. Tóth Kriszta a saját otthoni élményeit írta meg? Barátnőkét? Egy egész társadalmi rétegét vagy társadalomét? A könyv nagyon valóságos. Létező helyek, egész konkrétan, nem csak város szinten. Köztük sok olyan ahová én is rendszeresen járok. Vajon láthattam már itt Helgát?

Úgy izgultam érte, mint már nagyon régen senkiért (na jó, senki fiktív személyért) nem. Még annak ellenére is, hogy az ő karaktere, és egyáltalán ez a jellem nem az én világom és általában nem is tolerálom túl jól. Mert azért nem annyira egyértelműen szerethető karakterről (karakterekről: a többi szereplő is sok döntő szempontból hasonló helyzetű) van szó. Lássuk be: boldogtalannak és elégedetlennek lenni egy sokak által kiváltságosnak tartott helyzetben elég ambivalens érzéseket tud kiváltani. Csalni a férjünket? Hát egyéni szocproblem, ha utána lelkifurdalásod van. Ugyanakkor ez teszi nagyon esendővé és emberivé Helga karakterét. Attól, hogy a külvilág szemében valami jó, még belülről nem biztos, hogy az. A saját vágyaink és elvárásaink rabja vagyunk, csak a saját belső univerzumunkon belül találhatjuk meg a boldogságot vagy a boldogtalanságot. Erről szól a Húszezer éjszaka.