A sci-fi valós problémákra keres nem létező megoldást, vagy nem létező probléma valós megoldási lehetőségeit latolgatja. Ez a tudományos-fantasztikus tematika meghatározása a legújabb kutatások szerint. (Mert bizony kutatják a sci-fit, naná, hogy az ELTE-n). Neill Blomkamp Kielnces körzet című filmje eszerint duplán is sci-fi: a probléma is létezik, és persze a „megoldás” is, csak éppen csavar egy nagyot az egészen. A Kilences körzet a bevándorló-problémáról szól – csak éppen a bevándorlók nem a kettővel szegényebb országból, hanem az űrből érkeznek. Egyszerre vicces és szomorú, hogy ezzel együtt is őszintébb és brutálisabb, mint a legtöbb erről készült alkotás, legyen az fikciós vagy sem.

Persze ettől lehetne rossz film. Hogy nem az, az nem csak a merészen keresztezett műfajoknak, vagy az úgynevezett mögöttes mondanivalónak köszönhető, hanem annak is, hogy egyszerre tálalja vérkomolyan a problémát (a vért tessék szó szerint érteni), és parodizálja is mindazt, amit a dokumentum- és akciófilmekről, no meg a könnyfakasztó drámákról tudunk.

És akkor még nem is részleteztem a nyomasztó környezetet (Johannesburg nyomornegyede, állati belsőségek, kosz és káosz mindenfele), a gyomorforgató effekteket és a beteg alapötlet: a hajótörött, rovarszerű idegeneket gettóba telepítjük, és bár mindenkinek tele van velük a töke, egy erre szakosodott erőszakszervezet meggyőző közbenjárásának hála maradniuk kell, hogy kísérleti patkányként végezzék a tudósok asztalán felszeletelve.

Blomkamp azért is vált azonnal a garázsfilmesek hősévé, mert nevetséges összegből, harmincmillióból (méghozzá az amatőrfilm-fetisiszta Peter Jackson harmincmilliójából) kihozta azt, amit Hollywoodban csak százötven-kétszázmillió vérrel-verejtékkel összekurválkodott dollárból és kemény kompromisszumok árán lenne lehetséges. Lesöpörte az asztalról az egész világvége-témát, nem volt szüksége két toronyháznyi speciáliseffekt-gyáros kisiparosra és egy-egy gázsizabáló, rendíthetetlen tekintetű szupersztárra ahhoz, hogy elmondja, amit akar. A Kilences körzetben nem Nicholas Cage göngyölít fel ufóösszeesküvést, nem Will Smith aprít öntudatra ébredt robotokat, csak „noname” színészek vergődnek a vásznon, hogy szakértői megmagyarázásokkal és archív híradós és kormányügynökségi felvételekkel nyomatékosítva kerüljenek egyik reménytelen helyzetből a másikba. Főleg a főszereplő, Markus, akinél korlátoltabb és szerencsétlenebb antihős még nem fogott a kezébe sugárfegyvert. Sharlto Copley játéka zseniális, szakközepes matektanár-fejével és ideges mozdulataival még a sziruposabb jeleneteket is olyan meggyőzővé teszi, hogy arra még Tarr Béla kőszíve is megdobbanna.

Szirupból pedig akad itt-ott, ahogy sablonokból és ritmustévesztésből is, de mindet szó nélkül meg kell bocsájtani az elsőfilmes rendezőnek. Blomkamp vegyes technikával, kevés pénzből nem csak tökéletes látványvilágot kreált, és összehozta az utóbbi évek egyik legizgalmasabb filmjét, de kíméletlenül a pofánkba vágja, hogy több tucat háború, népirtás, meg egyéb emberi jogi botrány sem volt képes kiirtani belőlünk azt, amitől ember az ember: hogy bár kéne szeretni egymást, meg minden, de azért had’ élvezhessük már a lassú és fájdalmas haláltusáját annak, aki más, mint mi. A film nyitva hagyja az emberiség és az idegenek sorsát, a moziból kiérve pedig már nem tudjuk, mi lenne az igazi happy end: a nagy csillagközi összeborulás, vagy a Föld gyors, fájdalommentes felrobbantása.