Pedig foghatott volna többet is, hiszen a rendező Terry George-nak rangos és
jóképességű szereplőgárda állt a rendelkezésére ahhoz, hogy jó irányba vezesse
őket. Ám ezerszer elkoptatott, ráadásul általában igencsak kimódolt
szituációkban még az olyan jó színészeknek is nehéz értelmeset nyújtaniuk, mint
Joaquin Phoenix, Jennifer Connelly, Mark Ruffalo, Mira Sorvino. Ők, amennyire
lehet, megteszik a magukét, – végül is vessenek magukra, amiért Hollywoodban
építik a karrierjüket és nem valami jó helyen. Siker pénz, csillogás ugyebár.
Mindazonáltal, a Cserbenhagyás nem a csillogó Amerikáról, hanem az
átlagamerikaiakról szól, és így akár lehetne egy érdekes zsánerfilm is, ha nem a
krimiszál vinné a dramaturgiát, illetve ha nem panelekből állna össze az egész.
Minden jelenet, színészi és képalkotói gesztus csak panel ebben a filmben, de
annyira, hogy az már fáj (már akinek, persze).
Elvált család, szorosan
összetartozó család, szülő-szülő és szülő-gyerek kapcsolat, felelősség, bosszú,
önbíráskodás, tehetetlen hivatalos intézmények, autó, major sportok, amerikai
munkahely, amerikai kisváros, vallás, magánterület, fegyverviselés, közösség és
egyén viszonya, jogállam, internet, Apple komputer… Még hosszasan lehetne
sorolni a tipikus (és topikus) témákat, amelyeket a forgatókönyvírók
belezsúfoltak a filmbe, de azt hiszem, igazából csak a filmbéli nagyjelenetről
szól az egész. Hogy a nagyjelenetig milyen erőltetett fordulatok árán jutunk el,
az nyilván csak az európai értelmiségit zavarja. A néző izgalomban tartásának
két fő szála: vajon „elsül-e” a baseball sapka (ez a krimiszál), illetve hogy
elsül-e a pisztoly (ez a moralizáló szál). Aki megnézi a filmet, az megérti,
hogy mit jelent az előző mondat, én nem akarom lelőni a poént, hahaha. Annyit
elárulok, az egyik biztosan elsül.

Amint ilyenkor mindig szokás, a színészek
most is előadták a filmmel kapcsolatos interjúikban, hogy először a forgatókönyv
ragadta meg őket („erős”, „izgalmas”…), és aztán még jobban elköteleződtek,
amikor kiderült, hogy a „csodálatos” Terry George a rendező. Nos, a forgatókönyv
színvonaláról már szólta, Terry George-ot pedig a magam részéről nem átallottam
a hullarabló titulussal meggyanúsítani annak kapcsán, hogy a Hotel Ruandával egy
milliós nagyságrendű népirtás áldozatait felhasználva csomagolta moralizálásba a
kasszamegtöltő „krimit”.

A Cserbenhagyással tulajdonképpen ugyanezt csinálta, a
dramaturgia lényegében megegyezik, igaz, itt csak egyetlen halott van. Persze,
mint az köztudott, egyetlen amerikai polgár élete-halála van olyan fontos, mint
akárhány nem amerikaié. George most sem győzött meg arról, hogy nem hullarabló.
(Aminthogy az se, aki a magyar címet adta.)