Amennyiben Gigor Attila A Nyomozó című filmje az elmúlt tíz év legjobb magyar
krimije, úgy Keményffy Tamás Mázlija az utóbbi évek legtalálóbb magyar
társadalomkritikája.
 
Egy határszéli kis faluban, Ógyarmaton járunk, ahol
az embereknek sem jövőképük, sem pénzük nincs, tehát a „Magad uram, ha szolgád
nincsen!” –elv nyomán a falubeliek úgy döntenek, nem várnak tovább az isteni
csodára, saját szerencséjük elébe mennek.
 
A film főszereplője (Lukáts
Andor) végső elkeseredésében úgy dönt inkább felakasztja magát egy faluszéli
fára, mint hogy tovább küzdjön az élettel. Gondosan gödröt ás, majd a kötelet
egy vastag ághoz erősíti, hurkot köt rá, aztán jöjjön aminek jönnie kell. De úgy
tűnik: még küldetése van a földön, mert a kötél elszakad ő pedig beleesik a
hatalmas gödörbe. Bár még él, rendesen megütötte magát, a feltűnően kemény
földbe, ezért hirtelen ásni kezd s egy felszín alatt húzódó olajvezetékbe
ütközik. A vezeték egy német cég tulajdona, viszont a falusiak – mondván:
az ö földjükön húzódik-, úgy gondolják megilletné őket az olaj, így meg is
fúrják a vezetéket.
 
Persze ennek gyorsan híre megy, megérkezik a
rendőrség, a német olajtársaság embere, majd a televízió, kommandósok s
gyakorlatilag hirtelen mindenki figyelme az ógyarmati vezeték felé fordul, a
helyiek pedig védik az olajukat… Hogyne védenék!
S ha végül helyreáll a
földi rend, talán „deus ex machina”, mégis létezik az a bizonyos
Mázli…
 
Mindeközben vidám, fordulatokkal teli cselekménynek és egyéni
sorsoknak lehet tanúja a néző, s aki számára eddig nem volt egyértelmű, miért is
nevet sírva a magyar ember, most megértheti.
 
Az olyan filmek kapcsán,
melyek karakteresen egy bizonyos népcsoportot és konkrét országok, térségek
problémáit boncolgatják, gyakran felmerül a kérdés: vajon ott ahol nem így élnek
az emberek, azok a társadalmak, melyek történelmük során másképp
szocializálódtak, ahol nincs ekkora különbség vidék és város között, vajon
megértik-e majd egy ilyen alkotásban mit is szerettek volna ábrázolni az
alkotók? Ezúttal, kétség kívül megfogják.
 
Milos Forman egyszer még
pályája elején azt mondta: -„Egyszerű elképzelésekkel indultam: úgy akartam
elmesélni egy kitalált történetet, hogy senki se vethesse szememre a részletek
meghamisítását. A dolgok felszínét akartam sér­tetlenül megőrizni, ahogyan azt
kezdetben a cinema-vérité művelte. Ez vonzott minde­nekelőtt..”
 
Valahogy
ez volt az érzésem a Mázli közben is. Ebből természetesen nem az következik,
hogy a film csak a felszínt mutatja meg. Ami belül van, azt kell feltárni, de
ehhez nem kell szétrombolni a felületet. A Mázli esetében aprólékos
részletességgel kidolgozott karaktereket, kiváló színészi játékot látunk,
jellegzetes helyszíneket ahol frappáns, találó dialógusok hangoznak el, melyek
csakis egy lépésről lépésre nagyon pontosan kidolgozott forgatókönyv alapján
készülhettek
 
S persze minden jó filmhez, hozzátartozik a megfelelő
zene, amely arra hivatott, hogy megteremtse az egyes jelenetek hangulatát, vagy
erősítse azt az atmoszférát, amely jellegzetessé teszi az adott
filmet.
 
A Mázli esetében olyan dallamok csendülnek fel, mint a “száz
forintnak ötven a fele”, vagy a magyar a népzenei kultúrához szorosan
hozzátartozó kuruc nóták. A zeneválasztással kapcsolatban Monori András
zeneszerző elmondta: “Természetes, hogy ezt a muzsikát hallgatva eszünkbe
jutnak a környező országok zenéi, de ebben az esetben nem ez volt a
prekoncepció. Tény, hogy azonos dallamkinccsel rendelkeznek a magyar, a román, a
horvát vagy a szlovák népzenék is. Előkerülnek a jellegzetes hangszerek, mint a
hegedű, vagy a cimbalom, tehát elkerülhetetlen a hasonlóság.”
 
A Mázlit
október 23-tól vetítik a magyar mozik. (Érdekesség még: a film a premier napján
a megszokott 12 helyett 24 kópiával indul útjára országszerte az eCinema
jóvoltából. Így nem csak a fővárosban, vidéken is lényegesen több mozi tűzheti
mielőbb műsorára a Mázlit.)