Még mielőtt rátérnék a filmre, rendes kritikusként nem ártana ugye elhelyeznem a rendezőt a magyar mozitörténetben, kiemelve erényeit és utalva azon dolgaira, amiket talán nem kéne erőltetnie. Tímár Péterrel viszont bajban vagyok, mert bár szerzői filmes, mégis – rendszerváltás utáni mércével nézve – hatalmas a közönsége, nem tudom sorolni a jó filmjeit. Ha az igazi gyöngyszemet keressük, vissza kell menni 1985-ig, azaz az Egészséges erotikáig, amely utánozhatatlan vizualitással, gegekkel és metaforákkal ragadta meg a korszak lényegét. A későbbi filmjeiben hiába próbálja megismételni a nagy mutatványt, nem sikerül. A Csapd le csacsiban talán még pislákol valami a stílusból, de végül beadta a derekát és elkezdte kiszolgálni a közönséget: a Csinibabát vagy a Zimmer Ferit az idegbeteg kameratrükkökön, a furcsa beállításokon és vágáson kívül semmi sem emelte ki a geg-alapú gagyivígjátékok fölé. Ha rosszundulatú akarnék lenni, azt mondanám tehát, hogy Tímár egy olyan egyfilmes rendező, aki egy tucat filmet rendezett – de nem leszek az, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy az Egészséges erotikát (és persze az az előtti trükkmesterkedését többek között Gothár Péter, Szomjas György és Sándor Pál alatt) nem vitathatja el tőle senki.

Ne kerteljünk: sajnos a szokásos sztárgárdával és tévékettős tőkével megpakolt Casting minden sem töri meg a mélyrepülést – sőt. A felállás eleve baljós: adott egy karriersztori, amelynek már a valóságalapja sem valóságos, hiszen Oláh Ibolya történetét a Megasztár kreatívjai koreografálták és vitték képernyőre, szó sincs tehát életszerűségről. A film fő szponzora ráadásul a fent említett adó volt, azaz nyilvánvaló (bár a stáb következetesen tagadja az összefüggést, hogy miért, nem tudni), hogy a történetnek rímelnie kell a kereskedelmi tévé értékrendjére, nem is beszélve a tolakodó product placementről. (A szereplők fele Tisza cuccokban nyomul, de van utazási iroda és vidéki luxusszálloda is.)
Pedig ez a film nagy lehetőség lett volna arra, hogy Tímár levegye a szenteltvizet a cinikus és személytelen sztárcsináló gépről, arról, amelyből mi, nézők eddig csak a nagygeneráció-kompatibilis zsűrit, az animátorok által feltüzelt közönséget és persze a Lakatos Márk kreálta “sztárok” stúdiókönnyeit láttuk. A rendező és az írók azonban nem csak hogy nem használták ki ezt a lehetőséget, még csontig be is nyalnak a kermédiának úgy ánblok. A film fiktív adója, a Plusz Tévé vezérigazgatója például maga a csupaszív vendégszeretet, akiben olyan szépen találkozik az üzleti érzék és az emberség (és persze mindig a legjobb pillanatban tűnik fel, hogy hátrányos helyzetű, de őstehetség hősnőnk hóna alá nyúljon), hogy retardált legyen a talpán, aki ezt beveszi. A filmbéli Megasz… bocsánat, szóval a Sztárhangár pedig úgy néz ki, mint egy közepes méretű vidéki adó Ki Mit Tud-mutációja (egy szőke műsorvezető, két forduló, pár tucat helyszíni néző), mégis egész Budapest erre van rákattanva.

De oké, semmi gond. Végülis nem dokumentarista szatírát kapunk, hanem egy közönségbarát mesefilmet, ám legyen. A baj az, hogy a Casting minden ennek is rossz. Nem elsősorban azért, mert a színészek nagy része (főleg a fiatalok) idegesítően affektál és túljátssza a szerepét, vagy hogy bár ügyeltek arra, hogy életszagú, valódi budapesti helyszíneken forgassanak, a karaktereknek (már akinek van) semmi közük a hétköznapi valósághoz. Ezt a filmet egyszerűen nem írták meg. Vagy nem vették a fáradságot, vagy eleve nem tudtak mit kezdeni a témával, de az egész tét, feszültség és mélység nélküli. Pedig négyen írták a könyvet, köztük Kern András, bár gyanítom, ő csak a saját szerepével volt elfoglalva, egyszerűen azért, mert az feltűnően jól (vagyis a film többi részéhez képest jobban) sikerült: kiégett bárzongoristaként rutinból hozza Woody Allent és a Millió dolláros bébi morcos boxedzőjét egyszerre. Összesen kétszer még nevetni is sikerült rajta, bár amikor részegen nekimegy egy csukott ajtónak és azt mondja: “Te ajtó, kötözködsz?” az bizony feledtette az addigi jó pillanatokat.
Ki kell még emelni Reviczky Gábort, aki teljesen hitelesen hozza az arrogáns politikus őstípusát: csak párszor tűnik föl, de akkor rögtön érezzük, hogy Magyarországon vagyunk. Jellemet és életet a többieknek sajnos nem sikerül belevinni a sablonokba, amit szerep címen kaptak: Oroszlán Szonja buta és törtető bulvárriporter, akinek a legnagyobb poénja az, hogy hasra esik; Szacsvay László a tévéfüggő panelproli, zsebkendővel a fején; tévés háttéremberként feltűnik néha Scherer Péter, hogy minek, az nem derül ki. A sztárjelöltek között pedig ott van a kötelező áskálódó szépség, nonkonformista hippi és túlmozgásos rocker. Na meg Oláh Ibolya “Ormos Kati” szerepében, aki a maga eszköztelenségével is teljesen tisztességes színész, és általában le is játssza a vászonról kortársait.

Szóval feszültség a filmben nincs, a gyenge gegek és a playbackkelt, “spontán” módon eltáncolt számok közé valahogy nem jutott valódi sztori. Jó viszont, hogy Tímár egyéni stílusa itt-ott mégis utat tör magának, van például sok gyors párhuzamos vágás, ami egészen karakteressé tesz pár részt. A film végére mégis csak kérdések maradnak. Izgulni kellett volna, hogy ki nyeri meg? És most, hogy megnyerte, mi van? Most akkor a zongoratanár ráhajtott Ibolyára, vagy inkább a régi szerelme kell neki, aki bár lecsapta a telefont, mégis visszahívja? Mire azonban a vége után átverekszem magam a díszbemutató úri közönségén, nem marad erőm ezeken gondolkodni.
Tudósítói kötelességem azonban hozzátenni, hogy a meghívott sztárok, újságírók és egyéb médiamunkások zabálták a filmet. Ijesztően hangosan nevettek az ijesztően gyenge poénokon, és én a vége felé végképp nem tudtam, hogy velem van a baj, vagy a popcornba kevertek valami pszichoaktív vegyületet, amiből nekem nem jutott? Tételezzük fel az előbbit, és maradjunk annyiban, hogy aki zabálta a Csinibabát és a Zimmer Ferit, és őszintén tudott sírni a megasztárosok tündöklésén és bukásán, annak tetszeni fog ez is, ne sajnálja rá a pénzt. Én viszont remélem, hogy a Kedves Olvasó öntudatosabb médiafogyasztó ennél.