Mundruczó Kornél Fehér Isten című filmje is ebbe a helyzetbe került, hiszen a Cannes-i bemutatója óta szinte minden nap újabb recenzió és kritika jelenik meg róla. Akik a trailer alapján egy posztapokaliptikus sci-fit várnak, azoknak bizony csalódniuk kell, mert a film szempontjából a végkifejletig vezető út sokkal fontosabb, mint a film végén elszabadult vérszomjas kutyafalka.

Bár a film egy alternatív világban játszódik, azért annyira nem elrugaszkodott elképzelés, hogy az államkassza a bevételeit korcs kutyaadóval szeretné növelni. A tetemes összeget természetesen sokan nem hajlandóak ,,kidobni” a kutyájukra, így egyre több eb kerül az utcára, sintértelepre vagy az illegális kutyaviadalok világába. A labradorkeverék Hagen is hasonló sorsa jut, amikor 13 éves gazdájának, Lilinek, ideiglenesen az apjához kell költöznie, aki viszont nem hajlandó megfizetni a kutya életét. Természetesen a lakóház ügyeletes Magdi anyusa már a költözés másnapján feljelenti Lili édesapját, aki továbbra sem hajlandó kifizetni a Hagenre kirótt adót. Kibújva a felelősség alól a problémát úgy ,,oldja meg”, hogy az autópálya mellett kiteszi a szűrét…

Lili és Hagen sorsa innentől kezdve szétválik, mégis egy láthatatlan kapocs összeköti őket. Hasonló megpróbáltatásokkal kell szembenézniük: az emberi segítségnyújtás csalóka természetével, a fizikai és lelki elnyomással. Kettőjük élete egymással párhuzamosan sajátos pokoljáráson megy keresztül: a védett, otthoni környezetből kiszakadva szembe kell nézniük a világban uralkodó agresszivitással, és annak autoriter berendezkedésével. Míg Lili látszólag végül megadja magát a világ hierarchikus működésének, Hagen régi énjét elveszítve kitör a rendszer által ráosztott szolga szerepéből.

A film két jelentéssíkon is működik: egy könnyebben emészthető, felszíni tanulsággal, ami akár A kis herceg egyik fejezetének parafrázisa is lehetne, csak a Fehér Istenben Lili és Hagen kapcsolata szimbolizálja a Róka bölcs megállapítását miszerint ,,te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” Kissé érzelgősnek és szájbarágósnak tűnhet ez a megállapítás, nap mint nap mégis azt tapasztaljuk, hogy a világ nem ilyen értékrendszer szerint működik. Így tehát nem felesleges az újabb szájtépés. Bár Mundruczó egyértelmű és könnyen felfejthető szimbolikával dolgozik, a film mélyebb rétegei elég keményen szembesítenek a mindenkori elnyomással és faji megkülönböztetéssel. A filmben domináló zeneiség pedig keretet ad történetnek, hogy a film végén, mint egy opera végjátékában, magára hagyják a nézőt a torkát szorongató kétségekkel: hátha a Fehér Isten végre tanul a történelemből, és rádöbben arra, hogy bárkit meg lehet alázni, csak nem biztos, hogy érdemes is…