Nemes Nagy Ágnes hallhatatlan mesealakja 1978-ban indult el hódítú útjára. A 250 előadás során számos színpadon megfordult, és számos, páratlan színésznő megformálásában kelt életre, mindannyiszor Novák János rendezésében. Dajka Margit után most Molnár Piroska bújt már sokadszor Bors néni köntösébe, hogy maradandó élményt nyújtson sok gyermeknek és persze felnőttnek is.
Már délelőtt 10 óra van, de a nézőtér még üres. A páholyból furcsa zaj csalogat ki az előtérbe, ahol Novák János vezényletére karok erdeje lendül a magasba, és lábak sokasága tiporja ütemre a padlót. Minden gyerek együtt tapsol, táncol, és énekel. Az egy négyzetméterre jutó kisiskolások száma meglehetősen magas, a játékmester mégis könnyedén koordinálja őket. Ebben segítségére van 5 tagú zenekara valamint 8 tagú, stúdiósokból álló kórusa, és máris kész a varázslat: a gyermeksereg már kívülről fújja a darab szinte összes versét, dalát, amire a mesejáték során szükség is lesz; kezdődhet a móka. A titkos mondóka alatt kisebb fennakadásokkal (Én mellé akarok ülni!) mindenki elfoglalja a helyét; de sokáig ülve úgysem maradnak.
Már nagy a készülődés Bors néni 80. születésnapjára. Lackó rendet rak, Titilla pedig – Bors néni hűséges macskája – varázsol. Természetesen a gyerekek segítségével, hiszen már a kezdés előtt megtanulták, hogyan változzanak át egy szempillantás alatt széltől hajladozó fákká, tintahallá vagy éppen borsszemmé. Így feltűnés nélkül részt vehetnek a születésnapi ünnepségen – értsük úgy, nem fognak kilógni a színészek sorából. És mikor a borsok szétgurulnak, Bors néni is megérkezik, hogy megtakarítsa a Holdat, háztetőkön sétáljon, elröpítsen bennünket Talla-Gallába, és meséljen gyermekkoráról. A mese végén a nézőtér fölött elsuhan Bors néni fekete cipője, ami azt jelzi, ő is hazatért, barátai felköszöntik, és a gyerekek az előadás után élményeikből készített rajzokkal ajándékozzák meg őt.
Miután a gyerekzsivaj elhalkul, a művészbüfében az alkotók és szereplők együtt köszöntik most már nem Bors nénit, hanem magukat, egymást a 250. előadás alkalmából. Csak egy dolgot sajnálok: a gyerekek nagyon sokat tanultak az interaktív színházban, szemben egyes pedagógusokkal. Míg a nézőtérnyi gyerkőc boldogan engedelmeskedett Novák Játékmester Jánosnak az előadás előtt és közben is, addig a sorakozó alatt úgy tűnik csak a kiabálásra halgattak. Vajon kinek a hibája ez?!

Fotó: Szlovák Judit