színes, szinkronizált, francia játékfilm
Szereplők: Judith Godréche, Niels Arestrup, Anne Le Ny
Laurence Février, Jean-Marie Frin
Rendező: Sophie Marceau
Forgalmazza: BEST HOLLYWOOD KFT.

2002-ben Sophie Marceau megkapta a montreáli filmfesztivál legjobb rendezőjének járó díját.

Justine és Richard 15 éve élnek együtt, három gyermekük van Justine elválik Richard-tól. Egy másik lakásba költözik, és elvállal egy külföldi munkát. A válás űrként tátong a súlyos múlt és a még bizonytalan jövő között. Visszakanyarodunk Justine gyermekkori emlékeihez: az apa, amint felállítja a sátrat, az első szerelmi csalódás, az első találkozás Richard-ral. Hamarosan karácsony van, ők pedig nem találkoznak. Justine és a gyerekek ugyanabban a kerületben élnek, ugyanabban az épületben, ahova Richard ellátogat azon az estén. Egy év eltelt.

A rendező — Sophie Marceau
1966. november 17-én született Párizsban. Karrierje 14 évesen indul Claude Pinoteau 1980-as hatalmas sikert arató Házibuli (La Boum) c. filmjével. 1982-ben újra ünneplik a Házibuli folytatódik (La Boum 2) kijövetelével, melyre megkapja a Legjobb Elsőfilmes Színésznőnek járó César díjat. Már igen korán a francia mozi hírességeivel dolgozik: Gérard Depardieu-vel Alain Corneau 1984-es Fort Saganne (Saganne erod), és '85-ben Maurice Pialat Police, illetve Jean-Paul Belmondo-val Georges Lautner 1984-es Kellemes Húsvéti Ünnepeket! (Joyeuses Pâques) c. munkájában. A L' Amour braque 1985-ös forgatásán a film rendezőjével Andrzej Zulawskival nem csak szakmai, hanem magánéletét is összeköti. A férfi 1989-ben Sophie-val forgatja Az éjszakáim szebbek, mint a nappalaitok (Mes nuits sont plus belles que vos jours), és '91-ben a La Note bleue c. filmeket, de a remélt siker elmarad.
A kecses termetű, ösztönösen, keresetlenül játszó színésznő néhány "melléfogása" ellenére is elképesztően népszerű; gondolunk itt Francis Girod 1986-os bunügyi történetére, a Descente aux enfers-re (Alászállás a pokolba), vagy a romantikus L' Etudiante-ra (A diáklány) c. filmekre.
Mindezek mellett folyamatosan forgat kosztümös filmekben is, mint Philippe de Broca 1988-as Chouans!-ja (Huhogók), Bertrand Tavernier 1994-es La Fille de d'Artagnan (D'Artagnan lánya) c. munkájában, vagy az 1997-ben készült Marquise-ban.
1995-ben Judith Godrčche szereplésével megrendezi a L'Aube ŕ l'envers (Fordított hajnal) c. rövidfilmet, és még abban az évben Michelangelo Antonioni-val és Wim Wenders-szel dolgozik az A felhők felett c. filmben.
A kilencvenes évek közepén USA-beli karrierje a Mel Gibson rendezésében és szereplésével forgatott Rettenthetetlen-nel (Braveheart) indul. Az 1997-es évben pedig a Firelight és az Anna Karenina forog vele. Nemzetközi hírnevet A világ nem elég (The World is not enough) címu 1999-ben felvett James Bond történet hoz számára. Andrzej Zulawski La Fidélité (Huség) címen futó munkáját követően egy jelentos francia produkcióba kérik föl, Jean-Paul Salomé 2000-es Belphégor, le fantôme du Louvre (Belfegor, a Louvre fantomja) c. filmjébe.
2001-ben fog bele első nagyjátékfilmjének forgatásába, a Beszélj a szerelemről (Parlez-moi d'amour) címmel, Judith Godréche és Niels Arestrup főszereplésével.

Judith Godréche (Justine)
Judith Godréche 1972. március 23-án született Párizsban. 1989-ben Jacques Doillon fedezi fel a La Fille de quinze ans-ban (A 15 éves lány), de híressé 1990-es La Desenchantée, Benoît Jacquot rendezte tragédia filmszerepe teszi. 1985-ben már kamera előtt áll, a L'été prochain (Jövő nyár), és az 1988-as Les Saisons du plaisir (A vágy évszakai) c. filmekben. Gyakran dolgozik szerzői filmekben, például Olivier Assayas-val (Paris s'éveille, [Ébredő Párizs] 1991; Une nouvelle vie, [Egy új élet] 1993), illetve jelentős történelmi játékfilmekben, mint Patrice Leconte 1996-os Rizsporos intrikák (Ridicule), vagy Randall Wallace '98-as Vasálarcos (The Man in the Iron Mask) c. munkájában, ahol az ártatlan Christine szerepébe bújik. Kezdeti művész- és kísérleti szerepeit követően az összetettebb, kimunkáltabb női szerepek felé fordul, és Sophie Marceau munkatársává lesz, majd játszik annak 1995-ös L'Aube ŕ l'envers (Fordított hajnal) c. kisjátékfilmjében, illetve 2002-ben a már egész estés Parlez-moi d'amour-ban (Beszélj a szerelemről) láthatjuk. Időközben a hiszékeny és alávetett Anne-Sophie szerepét ölti magára Cédric Klapisch Lakótársat keresünk (L'Auberge espagnole) c. filmjében.

Interjú Sophie Marceau-val

-Pár éve azt nyilatkozta, hogy nincs meg a kellő szakmai tudása/felkészültsége ahhoz, hogy filmgyártásba, vagy rendezésbe fogjon…
-Mikor dolgozom, nagyon fegyelmezett és határozott vagyok, ám ez csak akkor sikerül, ha személyesen érint a téma. Ezzel nem azt mondom, hogy feltétlenül önéletrajzi szálnak kell a történetben lennie, de kapcsolódjon élettapasztalataimhoz, témákhoz, amik engem is megérintenek. Ha felkérnének, hogy forgassak egy filmet Nagy Sándorról — azon kívül, hogy két évig csak a történelmet kutatnám — roppant nehezemre esne átlátni a munka teljességét, mert olyan tárgyról van szó, amit nem ismerek. Gyakran tűnődtem azon az elképesztően hihetetlen dolgon, hogy emberek arra veszik maguknak a fáradtságot, hogy a történetemre figyeljenek. A forgatás alatt folyamatosan gyötört a gondolat, hogy "de hát miért csinálom meg én ezt a filmet?" Az egyetlen (lehetséges) válasz, hogy "személyes okokból", mert csak egy életünk van, és ennek az életünknek formát kell adnunk, különben elveszítjük, kicsúszik a kezeink közül. Ha nem sikerül megállítanom az időt egy adott pillanatban, teljesen nekikeseredek.

-Miért pont egy (első) nagyjátékfilm megrendezésével akart csapdát állítani a múló időnek?
-Mindig is írtam. Ez egy másik formája annak a "munka-önfegye- lemnek", amikor nem játszom. Úgy írok, hogy fogalmam sincs, lesz-e belőle valami. Írni csodálatos, mert az ember dolgozhat két-három évet egy történeten anélkül, hogy tudná, mi kerekedik belőle, és a végén mégis értelmet nyer minden szál; egy egésszé áll össze. A Parlez-moi d'amour elég gyorsan született meg, tán mert a forgatókönyv ötlete tudat alatt már régóta érlelődött bennem.A filmes szakmához csak lépésről lépésre lehet eljutni: kezdetben egy áthághatatlan hegynek tűnik, de mivel egy nagyon jól szervezett rendszerről van szó, napról napra lehet építkezni, egyik követ a másikra rakni. Amikor úgy döntöttem, hogy rendezni fogok, nem magamat hittem az egyetlennek, aki ezt a témát le tudja forgatni; egyszerűen csak kedvet éreztem hozzá. Kedvet, hogy élőbb, beszédesebb formát adjak a tárgyamnak.

-Feltárulnak-e kapuk, ha valaki "Sophie Marceau" névvel fog filmrendezésbe?
-Természetesen. Több mint húsz éve vagyok a szakmában, és elég elkeserítő lenne, ha semmilyen előnyöm, plusz lehetőségem sem származna ebből. Ez persze azt sem jelenti, hogy a munkatársak azonnal a bizalmukba fogadnak, csak mert mint színésznő ismert vagyok. Nagy szerencsém volt, hogy Alain Sarde és Christine Gozlan rögtön egyenrangú partnernek tekintett, mert látták, hogy össze- fogott, letisztult koncepcióról van szó, ami az előkészítés és forgatás alatt nem válik irányíthatatlanná. Végül úgyis csak az számít, hogy egy önmagán túlmutatni nem akaró, nézhető filmet lássunk a vásznon.

-A hét évvel ezelott rendezett L'aube ŕ l'envers rövidfilm melyik állomását jelentette a nagyjátékfilmjére való felké- szülésnek?
-Szerintem mindeninek saját maga miatt lenne kötelező megtennie ezt a lépést, hogy tudja, oldott, felszabadult-e a kamera mögött. Meg talán kezdetben, 20-25 évesen nincs is több mesélnivalónk, mint 10 perc. Akkor harminc-negyven plán iszonyú soknak tűnik! Amúgy meg sosem tudjuk mi vár még ránk. Mindig attól tartok, hogy a dolgok egyszeriek és megismételhetetlenek; például, hogy a Parlez-moi d'amour lesz az egyetlen nagyjátékfilmem. Amúgy gyűlölöm ezt a gondolatot; olyan, mintha minden a véletlen gyümölcse lenne, mintha a futballista egész életében ezt az egy gólt rúgná.. (felkacag)

-Mint színésznő, egyszer a filmesekrol azt nyilatkozta, hogy nem volt számukra túl könnyű önnel dolgozniuk. És most, mint rendezővel?
-Most minden nagyon flottul működött; és a színészekről is meg- értettem egyet s mást: egyszerre roppant én-központú és éretlen, de képes teljesen feltárulkozni, akár fájdalmat okozni önmagának, két marékkal adni magából, amit bárki más elutasítana. Furcsa egy- veleg… Rájöttem a játékukat figyelve, hogy nem "vérbeli színésznő" módjára viselkedem a színen. Nem vagyok szeszélyes és hisztis, inkább jó katona módjára szeretek csoportban dolgozni, odafigyelek másokra, pontos vagyok. Ámulatba ejt, mikor a színészek fenntartás nélkül, mint robotok azt csinálják, amit kérnek tőlük. Ebben látom a tőlük való különbözőségemet, mert nem tudok nem föltenni tonnányi kérdést, ha valami nem világos. Néha leblokkolok, és gátlások is vannak bennem, mikor játszom. Minden esetre nem teszek meg bármit, amit kérnek tőlem; nem vagyok egy távirányítású autó, pláne akkor, ha azt érzem, hogy a rendező indokolatlanul akarja gyakorolni a hatalmát fölöttem. Rendezőként nem tudtam volna instruálni a színészeimet, ha nem lettem volna meggyozodve az igazamról, még ha általánosságban véve esetleg tévedtem is. Judith, Niels és köztem a viszony mindig a nyíltságon alapult. Amikor nem éreztek egy jelenetet, kitaláltam valami segítséget, hogy ne "erőszakoljam meg" a személyiségüket; persze mikor azt éreztem, hogy ez a leblokkolás pusztán hangulatfüggő, akkor ellentmondást nem tűrőnek kellett lennem! De mennyire nem szeretem a hatalmam erejét használni…

-Biztosan rákérdeznek majd a filmjét a magánéletével összekapcsoló szálakra. Játszott azzal, hogy amit a nézők tudni vélnek önről, azt fel is fedezzék a moziban?
-Eszembe sem jutott. Az enyém bármely más, személyes, nem önéletrajzi jellegű történetre hajaz. Sajnálom is ezt egy kicsit; talán nem hatoltam eléggé az általam megélt dolgok mélyére… És hogy ismerik-e az emberek az életem? Igen is, meg nem is… Például fogalmuk sincs a vasárnap reggeleimről (nevet). Úgy gondolom, hogy a film nem szemérmetlen, egyszerűen csak egyetemes emberi érzéseket mutat be. Amolyan "intellektuális becsületességből" nem akartam egy jót, és egy gonoszat ábrázolni, az objektivitásra töre- kedtem. Felmerült bennem, hogy vajon miért nem mentem bele a játékba… Tán mert nem vagyok elég érett hozzá, meg amúgy is jobban szeretem az embereket, mint hogy mindent feketének vagy fehérnek lássak. Még akkor is, ha magamban legbelül a srác a szemét, a csaj meg az áldozat (nevet). Rendezőként már messze nem éli magát bele annyira az ember a dolgokba, fura módon inkább egy megfigyelő harmadik személlyé válunk…

-Nem igazán ahhoz vagyunk szokva, hogy Niels Arestrup-ot ilyen sugárzónak és lebilincselőnek lássuk…
-Niels és Judith tökéletesen játszott egymásnak, egyből elhisszük, hogy egy párról van szó, pedig hihetetlen ellentétek feszülnek közöttük. Különben az elso találkozásuk alkalmával egymásra néztek, és meghökkentek… Vicces volt! Eloször Judith-ot választottam ki. Pont abban az életkorban van, ami foglalkoztatott; nővé érik, és úgy lépi át a 30 éves kort, hogy nemigen érintette meg az élet szele. Erre azért volt szükség, mert bár a párkapcsolat védoburkán belül élt, ott izzott benne egy igazi anya szíve és természete. Richard szerepére sok jó színésszel találkoztam, de nem sikerült meggyőzniük. Viszont öt perc után már éreztem, hogy Niels lesz az, mert magányos. Nem ismerem a magánéletét, de úgy képzelem, hogy egyedül él egy alig berendezett kis lakásban, míg a moziban és színházban a lábai előtt hever a világ, ott ragyog, ott létezik igazán, és ott tud adni is. A ka- rakter is ilyen volt, képzeletvilágában, a maga történeteit szövögető emberke, aki képtelen a saját életét élni.

-Könnyű-e megalkotni ezeket a természetességtől sugárzó képeket?
-Nagyon bonyolult dolog rendezni. Minden snitt legalább másfél percig tart, egy csomó dolog történik bennük, és elég egy kis hiba, kisiklik az egész, és újra lehet elölről kezdeni. Pláne ha gyerekekkel dolgozunk! A gyerek-szereplőválogatás volt a legnehezebb állomás: fényképek alapján választottunk, lefilmeztük őket, visszanéztem a videopróbákat, visszahívtam párukat, hogy játszanak együtt; de kimerítő volt! Másrészt élvezetes volt ilyen plánokat forgatni, mert mindennek olajozottan kell működnie, tökéletes ritmusban, még ha ez az idegeinkre is megy… Kilenc hétig tartott a forgatás, fárasztó, hosszú napjaink voltak, mindez télen, és megszállottan be akartam tartani az időbeosztásomat. Mint szól a közmondás: "lassan kellett sietnünk", de a hangulat kitűnő volt, mert érezte a stáb, hogy nem pereg ki az idő a kezeink közül.

-Miképpen jött az ötlet, hogy a film epikus hangulatából elin- duljon az érzelmek ábrázolása felé?
-Álmom, hogy egyszer némafilmet csináljak: a csendben igazi nyugalom van, önmagunkkal való megbékélés; a zaj és a szavak fárasztóak. Kezdetben nem tudnak úgy szólni egymáshoz, hogy abból ne legyen veszekedés, ez a zaj és a düh; megelevenedett rémálom. Ahogy a film vége felé haladunk, egyre ritkábbak a párbeszédek, és helyükbe a belső harmónia, a légzések, és érzelmes vissza- emlékezések zenéje lép… Imádok pár filmet, mint Pasolini Théorčme-jét, melyben egy szó sem hangzik el, mégis mindent értünk. A kedvenc szerzőim is összekuszálták a szálakat, mint Joyce és Faulkner. Imádom a ki nem mondottakat. A két karakteremet a derű, a belső béke felé szerettem volna elvinni; átérezhető dolgok felé, messze a szavak hazugságától. Nagyon beszédes vagyok, de ki tudja, talán autistaként végzem (nevet).

-A film utolsó része egy, a moziban ritkán érintett, témával is foglalkozik, azzal a bizonytalan, lebegő állapottal, ami a szakítástól addig tart, amíg eljutnak odáig, hogy már nem gyűlölik magukat, egymást, és már a jövőt fontolgathatják…
-A film vezérfonala a következő volt: kiindulni az elválást megelőző időkből, majd megfogni azt a múló pillanatot, azt a "senkiföldjét", ahol már nincs fogódzó, de a közös múlt súlya még nyomaszt. Niels és Judith jól értették és érezték azt a lendületet, amit adni akartam a filmnek. Pár jelenetet az ő személyiségüknek megfelelőre írtam át, például Justine kamaszkori flashback-jét. Kérhettem volna tőle, hogy rockzenére őrjöngjön, vagy hogy tányérokat törjön, de megértettem, hogy Judith-nak inkább a légzéstechnikájával kell játszania, mert a sokat beszél, gyors, szellemes, de szinte elfelejt levegőt venni. Két-három mélylégzés után szinte megrészegedett, és ez kiült a tekin- tetére is; ekkor éreztem, hogy valami nagyon személyeset adott nekem magából.

-Gondolt arra, hogy Ön alakítsa Justine szerepét?
-Nem, soha. Egyrészt, mert már elegem van a drámai szerepekből; valami szórakoztatóhoz van kedvem! Másrészt nem akartam megduplázni magam, mást szerettem volna látni a szerepben, hogy kívülről érezhessem, és megértsem a jelentését egy kívülálló számára.

-Mondaná-e a Parlez-moi d'amour-ra, hogy törékeny film?
-Abban az értelemben igen, hogy a befogadótól egy kis jóindulatot, nyitottságot kíván meg. Egyszerűnek, effekt- és látványmentesnek szerettem volna ezt a filmet, hogy ment legyen minden szupervicces és hiperdrámai jelenettől. A mai közönséget reklámok és modern zenék kényeztetik, ez a film viszont az érzékekről szól, anélkül, hogy meghatározott értelmezési sémát ajánlana.

-És ha azt mondják Önnek, hogy a súlyos téma ellenére a moziból könnyű lélekkel, derűsen távozunk?
-Annál jobb (nevet). Eleve azt szerettem volna, hogy a szereplőim ezen állapot felé mozduljanak el, úgyhogy ha a nézők azonosulnak velük, vagy legalább hasonló megbékélést éreznek, akkor el vagyok ragadtatva. Mint mindenki — még ha kivételezettek közé tartozom is —, azt érzem, hogy folyamatosan zaklatnak és nyomasztanak a hétköznapok, úgyhogy csodásnak tartom, ha jut pár percünk a világgal való megbékélésre; ez az a képeslap, amiről mindenki álmodik…