A 2013-as Stiller-remake érdekessége, hogy az író 1947-ben annak a Life magazinnak írt levelében fejti ki az első filmmel kapcsolatos elégedetlenségét, amely ezúttal a sztori alapjaként, – és Mitty munkahelyeként- is szolgál. Az újság történetében jelentős ügyvezető- és profilváltások történnek, folyik a készülődés az utolsó nyomtatott szám megjelenésére.

Főhősünk a negatív osztályon dolgozik, és 16 éve felelős a címlapfotóért. Egyhangú, bátortalan és kiszámítható mindennapjait a fantázia világába repítő “mozizása” töri meg nap mint nap, melyet környezete egyszerű bambaságnak tud be nála. Ilyenkor mintha kikapcsolná minden érzékét és összeköttetését a valósággal, átadja magát az álmodozásnak, melyben kutyákat ment ki égő házakból, vagy latin szeretőként nyűgözi le szíve hölgyét (Kristen Wiig). Ő a David Bowie által megteremtett és a filmben is elénekelt Major Tom, aki szimbóluma a különc, álmodozó, képletesen az űrben lebegő embereknek, akik egy nap aztán csak ledobják végre az őket visszatartó, fojtó kötelékeket.

Mitty számára a Life magazin utolsó nyomtatott címlapfotója hozza meg a váratlan fordulatot, melynek kapcsán a vele évek óta a távolból közreműködő, titokzatos és vakmerő fotós, Sean O’Connell (Sean Penn) nyomába ered. Grönlandon, Izlandon és a Himaláján át utazik, hogy megkeresse a hiányzó 25-ös képkockát, és nem utolsó sorban végre elkezdjen élni.

Jutalomjáték ez a legtöbb szereplőnek, ahol lélegzetelállító tájakon gördeszkázhatnak, ücsöröghetnek vagy focizhatnak. Így leginkább az operatőri- és az animációs utómunkáknak köszönhetjük, hogy a végén egy nagyon kellemes 114 perces vizuális élménnyel távozunk a moziból. Nyilvánvaló túlzás azt állítani, hogy ez lenne “a legfelemelőbb film a Forrest Gump óta”, és a mondanivalóval sem váltja meg a világot.

Mindenesetre az biztos, hogy Ben Stiller bebizonyította, hogy rendezőként és főszereplőként is figyelemreméltó tartalékokkal rendelkezik. Ő is vett egy nagy levegőt, kilépett a saját komfortzónájából, ami egyértelműen jól áll neki.