-Miért választja egy mai rendező Csehovot?
-Mert rettentő izgalmasak nála a jéghegy-gondolatok: felbukkan egy mondat, aztán tessék mélyen mögé nézni, mi van alatta. Foglalkoztam már a Sirállyal, nagyon szeretem az Ivanovot, de az az elvágyódás, amiről a Három nővér mesél valamiért nagyon megfogott.

-Kihívásnak tekintette Csehovnál a cselekmény hiányát? Ezt ellensúlyozza a szimbólumok gazdagsága?
-A szereplők közti viszonyok gazdagsága izgalmas, de nekem ehhez semmi közöm, ezt annak idején Anton bácsi ügyesen megcsinálta. Nagyon jó, hogy a szimbólumrendszer ezt tovább árnyalja pluszként, de én Csehovot mindig gazdagnak látom, sosem eseménytelennek vagy üresnek. Még a legkisebb Csehov szerepnek is rendkívüli mélységei vannak!

-Kezdőknek vagy Csehov-haladóknak való az előadás?
-Volt olyan néző, akinek fogalma nem volt a Három nővérről, és utána írt a vendégkönyvbe, amiből meg kiderült, hogy a használt színpadi nyelvet sikerült teljesen a magáévá tennie. Volt, aki még magyarul sem tudott – ő nem tudta visszamondani a történetet, de azt értette, hogy ezek a nők a saját maguk foglyai, valamiféle játékot játszanak, tehát megértette vagy talán megérezte az alapvető oszlopokat, amelyeken ez az előadás áll. Sződy Szilárd dramaturg-rendező mondta a bemutató előadás után: aki olvasta, az imádni fogja, aki meg nem, az hazamegy, és elolvassa. Ha ez száz nézőből egyre igaz, akkor én már boldog vagyok.

-Szándékos a kevés szereplőre való korlátozódás, hogy rendezésbeli forradalom valósulhasson meg?
-Abszolút szándékos! Adta magát a szűk családi kör, és hogy a többiek tárgyak, ha elfogadjuk ezt a koncepciót, hogy ez egy önmarcangoló kalitkajáték.

Sok csehovi szereplőt csak a színészek hangváltása jelenít meg.

-A nézői visszajelzések alapján mennyire működik ez a sajátos karakterkeresés?
-Amennyire én látom, működik. Az első tíz percben arra törekedtünk, hogy magát az általunk létrehozott rendszert fogadja el a néző. Itt tárgyak vannak, akik emberek, emlékek, flashbackek, és ha az ember megérti a rendszert, előbb-utóbb mindent a helyére tud rakni. A néző az első 10-15 percben kapkodja a fejét, ha jól működik a dolog, akkor az előadás szépen lassan beszívja, elfogadja a rendszerét, a végén meg már teljesen evidens neki. Ha valaki késik, ebből kimarad, mert csak azt látja, hogy néhány szerencsétlen különböző tárgyakat rakosgat össze-vissza.

-Nehezen találtál rá a tárgyakra, melyek klasszikus karaktereket jelképeznek?
-Voltak nehezebb esetek. Kuligin egyértelműnek tűnt, hogy Ferapont egy játékmackó az szintén. Anfiszán sokat gondolkodtunk : játékbaba legyen vagy sem? Bevonjunk egy ennyire humanoid dolgot, aminek keze, lába, feje van? Volt olyan verzió, amikor azt gondoltam: Anfisza egy felmosórongy lesz. Végül a baba felé billent a helyzet, mert úgy vélem, a nővérek harcában érzelmileg kifejezőbb egy dolog, amihez személyesen tudsz kötődni, amiről emlékeid vannak. Egy felmosó nem ilyen.
-A könyv, a rohamsisak… Gondolhatod, hogy néztünk Gyurira, mikor kiosztotta a szerepeket az olvasópróbán! Én még a legkevesebbet bábozom, a három lánynak sokkal több ezekkel a szerepe. Nehezebb dolguk is van, mert ők hozzák játékba a tárgyakat, mire én bejövök, azokat már megszokja a néző. Számunkra is zavarba ejtő volt. Nem akartuk, hogy azt higgyék, mi most ott bábozunk, inkább azt akartuk bemutatni, milyen viszonyban állunk a tárgyat jelképező emberrel.(FM)

-Miért a brechti elidegenítés songjai tagolják az egyes jeleneteket?
-Ezek orosz gyerekversek. Egyfelől a játék mivoltát tárja fel az előadásnak, másrészt dramaturgiailag illeszkednek a fő mondanivalóhoz. Tulajdonképpen ez az egyetlen nagyon jellegzetesen orosznak tűnő dolog az egészben. Időnként tovább lendít, Natasánál például erősíti az anyaság-gonoldatot, azt, hogy ő sem fekete-fehér. Bemutatják a dalok, hogy ezek a nők a saját emlékeiket, saját sebeiket tépkedik folyamatosan.

-A nézőnek pedig ez is egyfajta oldás.

Melyik a kedvenc Három nővér karaktered?
-Nagyon nem karakterekben gondolkodom a darabról. Mikor én néztem Három nővér előadásokat, engem mindig Natasa fogott meg a legjobban. A női szerepek közül ez a ziccer, ez a leginkább élő karakter. Natasa egy igazodási pont: ő két lábbal a földön van, és már a végletekig racionális – szolgálók, gyerekek és rokonok közt úgy szelektál, mint a romlott dió között. Hozzá képest lehet megmutatni a darabban rettentő lírai gondolatokat is, melyek valójában iszonyatos tragédiára mutatnak.

-Miben rejlik Natasa szerepének különlegessége?
-A többiek annyira összezárnak, ő pedig külön pályán mozog, máshogy is van felöltöztetve. Kevesebb a szövege, mint a három másik lánynak, mégis annyira oda kell rá figyelni, ha bent van, mert hihetetlen energiái vannak! Mindegy mit csinál, ha megfog egy villát vagy iszik, azt is ezer százalékkal teszi.

-Hogyan hangolódtál rá Natasa alakjára, akit frenetikusan alakítasz a Három nővérben?
-Az olvasó próbán a rendező felolvassa a darabot. Ilyenkor mindenki eljátszik a gondolattal, de jó lenne eljátszani egy bizonyos figurát. Én nem akartam se Olgát, se Mását, Irinát… Gyuri bemondta: Natasa-Facskó Marica, és én nagyon örültem. Talán azért, mert nagyon kettős ez a Natasa. Sok előadásban úgy jelenítik meg, hogy csak gonosz és intrikus, negatív karakter, de mi Gyurival nagyon szerettük volna, ha megvan benne az is, például hogy a gyerekeit nagyon szereti. Meg akartuk mutatni, honnan indul el, a folyamatot, mely során ő mindig közeledne a férjéhez, de az mindig elhúzódik, így, ahogy telnek a napok, hónapok, hogyan hidegülnek el egymástól. Nincs csak fekete és fehér karakter, vagy ha azt gondoljuk, hogy ő a gonosz, akkor nekem színészként igazolnom kell az ő tetteit. Gyuri másik rendezésében, a Megszállottakban gyerekgyilkosokat alakítottunk egy jó páran, az nagyon kemény helyzet volt. Nehéz volt ezzel azonosulni, annyit gondolkoztam otthon: mi volt az a fordulópont a nőnek az életében, ami odavezetett, hogy ő gyerekeket öljön? Natasa azért áll hozzám közel, mert nagyon intrikus, hálás is játszani ezt a szerepet, de nem akartam, hogy Natasa ripacskodjon a másik három karakter mellett. Úgy legyen színesebb, gonoszabb egyéniség, hogy közben mégis szerethető legyen. Natasa karakterének az élettörténetét, az igazságát kerestem végig, és azt gondolom: én, Facskó Marica általában nagyon szélsőséges vagyok, és ezt tudtam használni a Natasában. Az éles fordulatok jellemzők rám az életben is, és itt pont ezt kellett megjeleníteni.

-Egy szerep mennyire szervesül benned, mennyire gyakorol hatást a színházon kívüli életedre?
-Igen, hatunk egymásra. A funtineli boszorkány Nucája egy annyira erős valaki volt, hogy amikor én a civil életemben nem éreztem magam olyan jól, vagy elfáradtam, a padlón voltam, akkor belőle merítettem példát, energiát. Arra gondoltam: ő tovább küzd, még megy előre! Natasa különösen közel áll hozzám. Most, hogy nem játszottuk körülbelül fél évig, már hiányzott, vannak ilyen előadások és szerepek.(FM)

-Mi a kedvenc színdarabod?
-Csehov Sirálya. Nem játszottam soha, de egyszerűen hihetetlen, ahogy látszólag megy egymás mellett bizonyos embereknek az élete. Úgy tűnik, mintha senkinek senkihez igazából nem lenne köze, de ha mélyebben belegondolsz, akkor minden egyes apró pici szónak valami jelentése van, óriási a mögöttes jelentéstartalma. Én az az ember vagyok, aki állandóan odafigyel arra, mi rejlik a dolgok mögött. Csehov ilyen szempontból is óriási kihívás, megmozgatja a gondolkodásomat, a fantáziámat, kreatívvá tesz- talán ezért Csehov.

-Marica, milyen rendező Gyuri?
-Mindig azt mondja, egy-két ősz hajszálát nekem köszönheti. A Három nővér olvasópróbáján sokat szenvedtünk, de nagyon pozitív Gyuriban, hogy az első pillanattól tudta, mit akar látni. Sokszor kérdéses, mi a végeredményhez vezető út, belőlünk is merít, mi is Gyuriból. Jól át tudja adni, amit érez, ezért nagyon hiszünk benne, így mindenki örül, mikor részt vehet Gyuri rendezésében. Nem mindig értem Gyurit, de érzem, és a végén jön rá az értelem is. (FM)

-Én minden darabhoz úgy kezdek neki, hogy az olvasópróbán már a fejemben kész van, gyakorlatilag az utolsó szögig. Az is, hogy a próbák során, mikor melyik színésznek hol kell tartania, sejtem, a próbafolyamat bizonyos szakaszában melyikük fog kiborulni. Fontos a most készülő Bernarda és a Csehov kapcsán is, hogy mindkettő egy többrétegű történet, és ha ezt egyszerre rázúdítod szegény színész fejére, akkor már az első próbahéten visszaadja a szerepet. Van úgy, hogy heteket próbálnak velem úgy, hogy a színészek még egyáltalán nem látják az alagút végét, de dolgoztunk már együtt, és bíznak bennem, hogy van erről vízióm, látom a végeredményt, és ez számomra nagyon inspiráló. Mikor az íróasztalnál elkészítem az első szövegkönyvet, én már élő embereket látok, és tudom, hogy nehéz lesz őket elvinni odáig, de jó ez a közös út. Velem dolgozni egy kicsit sötétben vezetés, és a bizalomtól működik.

-A Megszállottak című darabod a borzongásról szól. Mit szóltak ehhez a nézők?
-Volt olyan este, amikor a közönség dermedten ült, volt, amikor végignevette. Változó, hogy a félelmet hogyan dolgozza föl az ember. Brutális előadás, melynek ráadásul még meglepő fordulatai is vannak. Az egyik előadáson hátulról, a technikai fülkéből figyeltem, és kézzelfogható volt, mikor átszalad a nézőtéren egy-egy felismerés. Óriási élmény volt.

-Keveset tudunk a Nírlifjúcsör című rendezésedről. Hogyan jeleníthető meg a jövőbelátás a színpadon?
-Ez volt az első rendezésem a Főnixben. Három rádiójátékból áll, mindhárom erős jövőképpel rendelkezik. Az első Jorge Diaznak a Légy a levesben című rádiójátéka, ami egy rettentő perverz tévéshow. Gyakorlatilag egy vetélkedő, melynek a végén a játékosokat kivégzik. Műveltségi kvíznek indul, aztán egyre inkább személyes kérdések jönnek, egyre inkább olyan bűnöknek a bevallására késztetik a játékosokat, melyek a végén az ő kivégzésüket foganatosítják. Időben távolodó képek vannak az előadásban, a második már egy gépi világ, az ember egy mechanizmust készít benne, ami felfalja az embert. A harmadik egy falanszteri világ, ahol a nyugalmat is kapszulákban kapják az emberek. Teljesen elidegenített közeg ez, ahol az emberek már csak számok, így ez egy rendkívül tüzes léleknek a tragédiája, aki ezt nem tudja megélni.

-Hogyan lett Federico Garcia Lorca tragédiájából Bernarda Late Night Show?
-Nagyon érdekelnek a crossover szituációk! Lorca rettentő lírai, erre hirtelen bejön egy flitteres Brecht…Kétszintű előadás lesz ez is. A primér szinten ez Lorca egyik legismertebb drámája sok bezárt nőről és a férfi utáni vágyukról. Próbáltam gondolkodni arról, milyen vágyaik vannak, elmozdítani az egészet egy művészi allegória felé. Megpróbáljuk megjeleníteni a lányok elfojtott vágyaiból azt, amit a szöveg kínál, mindezt egy dalokkal, táncokkal, flitterekkel, csillogással teli világban. Ennek Bernarda Alba világához – ha úgy tetszik- semmi köze nincsen, de azt gondolom, ha egy mai lány a Bernarda Alba házában ülne, akkor lehet, mindennap arra vágyna, hogy felhúzhasson egy harisnyát, lehessen ő romlott, táncolhasson az éjszakában, lehessen az, akinek a férfiak pénzt dugdosnak a bugyijába. Nyilvánvalóan akkor lesz jó az előadás, ha meg tudjuk mutatni, hogy ez a világ sem jobb, mint az, ahol ők vannak. A Bernarda háza is egy kalitka, ahogyan az éjszakában dolgozóké is. Úgy látszik, van egy furcsa vonzódásom az elvágyódó és a bezárt nők irányában.

-Melyik a legsikerültebb saját rendezésed?
-A legjobb visszhangja a Csehovnak van, a visszacsatolásokból a legtöbb energiát ez adta nekem. Nehéz, hogy az ember a saját gyerekei közül most akkor melyiket szeresse! Nagyon sok mindenre inspirált. Én alapból arra voltam kalibrálva, hogy az évadban egy előadást rendeztem, én ezt már jó előre elterveztem. Most azt hozta az élet, hogy a Csehovnak köszönhetően ha minden igaz, ebben az évadban három bemutatóm lesz. Az életemre a legnagyobb hatással így ez az előadás volt, de nyilván minden gyerekemet nagyon szeretem.