Elég csak elolvasnunk a film címe alatt e fergetegesen tehetséges két színésznek
a nevét és biztosak lehetünk benne, hogy garantáltan egy rendkívüli filmnek
lehetünk szemtanúi. Jack Nicholson és Morgan Freeman neve összeforrott a mély,
vicces és tartalmas filmek kategóriájával. Ez most valahogy mégsem sikerült
teljesen, de nem is rajtuk múlt. A történet egyszerű: két rákban szenvedő férfi,
akik a haláluk napjára is készülhetnének, de ők ketten inkább az életük utolsó
cseppjeit is megpróbálják kifacsarni. Az emberek többsége a legkisebb mértékben
sem kíváncsi, mikor éri el a végzet, ám sajnos rengetegen kénytelenek
szembesülni a ténnyel – pár hónap, fél év, egy év…stb. Nem túl kecsegtető
kilátások. De minden felfogás kérdése. Lehet küzdhetnénk a félelmetesen mély
szikla peremén reményekkel teli, de nézhetjük reálisan is a dolgokat és ki is
használhatjuk életünk minden percét és megragadhatunk minden lehetőséget arra,
hogy régi álmainkat megvalósítsuk.

De tudjuk, hogy ez nem ilyen
egyszerű. Kell hozzá egy magányos és kissé cinikus korosodó milliárdos, Edward
Cole (Jack Nicholson) és egy végtelenül szeretetreméltó, intelligens és egyszerű
munkásember Carter Chambers (Morgan Freeman). A kettőt összeadva kapunk egy
fantáziadús (bakancs)listát életük végső teendőiről. A két karakter gyökeres
ellentéte egymásnak, életfelfogásukat és életvitelüket tekintve egyaránt, de rá
kell jönniük, hogy mindketten ugyanazt akarják, és ez egyedül nem megy.
Az
alapötlet zseniális és reményteljes, de valahogy mégis elkapkodottnak és
kidolgozatlannak tűnik a film. Valószínűleg ha nem ez a két kiváló színész
alakítaná a karaktereket, nem lenne ilyen ütős a sztori. Azért meg kell
jegyezni, hogy egy végtelenül nehéz és drámai témáról van szó. A mozi elején
azonnal belecsöppenünk a történet közepébe, hatásosan és élethűen ábrázolva a
betegség szörnyűségeit és reménytelenségét. Ott kezdődik a baj, amikor megindul
a kalandok sora. Ejtőernyő, autóverseny, szafari…mindez, mintha mi sem történt
volna (egy-két apróságtól eltekintve, ami emlékeztet bennünket, hogy főhőseink
valójában miért is vannak ott, ahol vannak). Olyan érzése van az embernek a
képkockák sorozata alatt, mintha minden fontos témát érinteni akarna a rendező,
nehogy valami kimaradjon, és éppen ettől válik enyhén felszínessé és erőltetetté
a film, például a vallás és hit kérdésében. Mindezek ellenére ha egy kicsit
elgondolkodunk a mondanivalón, rá kellene döbbennünk a tanulságra, miszerint nem
kell a halálunk napját tudni ahhoz, hogy megvalósítsuk kívánságainkat, a
legkisebb dologtól, akár a leglehetetlenebbig, csak el kell jutni arra a pontra,
hogy megfogalmazzuk őket és felismerni a pillanatot.

Rob Reiner, a
rendező színészként tűnt fel először a filmes világban apjának köszönhetően.
Majd próbálkozott saját sorozattal, ami nem mondható túl sikeresnek, de nem adta
fel és színészként és rendezőként is szerepet vállalt, többször párhuzamosan is.
Első sikeres filmje egy rockbandáról szól, A turné címmel, majd több filmet is
készített Stephen King írásai nyomán (Állj mellém!, Tortúra). Ebből is látszik,
hogy több műfajban is otthon érzi magát, bizonyítja ezt még A herceg
menyasszonya című mesefilmje vagy az Egy becsületbeli ügy című nagy sikerű
thriller.