Megtartja a hangulatot és a színvonalat, miközben igyekszik új vizekre evickélni. Aggódni tehát kár, inkább poroljuk le kedves figuráinkat és invitáljuk meg őket egy újabb játékra!

Filmtörténeti mérföldkőnek számít a Toy Story-sorozat első része, ami még 1995-ben debütált a mozikban, mint az első 3D-animációval készített egészestés alkotás. Hatalmas lendületet adott a Pixarnak, akik ahelyett, hogy orrba-szájba játékfigurás folytatásokat készítettek volna, és erre a biztos szériára építették volna a komplett életművüket, inkább kísérleteztek. Az első 15 évükben szinte az összes filmjük egy eredeti ötletre épült, míg a 2010-es években elkapta őket a folytatási láz, és dobálták elénk igényes, de közel sem friss vagy izgalmas rajzfilmjeiket.

Mikor bejelentették a Toy Story 4.-et, sok rajongó jogosan kapott a fejéhez, hiszen egy kerek egész, tökéletesen lezárt trilógiát minek megbolygatni – ennyire kell a pénz? Az alkotók azonban váltig állították, hogy olyan sztori van a kezükben, amit muszáj vászonra ültetniük, máskülönben nem fogtak volna bele. Szép ígéretek, de mi újat tudnak mondani egy három filmet megélt franchise-ban, ami életre kelő játékokról szól?

Mindhárom korábbi Toy Story egy próba elé állította főhősét, Woodyt, a cowboyfigurát.
Az 1995-ös első filmben az új jövevény, Buzz miatt az irigység, a féltékenység lett úrrá rajta, és ki akarta sajátítani a gazdáját, Andyt. A folytatásban tulajdonosához való hűsége lett megkérdőjelezve, hiszen a szépen lassan felnövő kisfiú előbb-utóbb úgyis megválik tőle. A harmadik, záródarabnak gondolt részben pedig ezt a végső ragaszkodást kellett elengednie, és elfogadnia, hogy a játékok addig okozhatnak örömöt, amíg valaki játszik velük. Andy tehát elengedte játékait, és vele ők is elengedték gazdájukat. Szereplőinkkel együtt pedig azok is maguk mögött hagyták a gyerekkorukat, akik kicsiként látták az első részt, míg a harmadikat már tinédzserként, fiatal felnőttként.

Cikk folytatása ITT!