Adott egy átlagos nő, akit megmagyarázhatatlan dolgok kísértenek. Azt gondolnánk, Sally Porter (Szalai Kriszta) visszahúzódó és gátlásos, de váratlanul vibrátort talál a szekrényében, a sztori során pedig egyre botrányosabb ügyek kerülnek napvilágra. Apránként szembesülnie kell a ténnyel: valahol mélyen egy kéjvágyó kurtizán lakik benne, és ez az erkölcstelen albérlő egyre kínosabbá, veszélyesebbé válik. Ami még gyötrelmesebb: többen is laknak ebben a testben! A potyautasok kétségbeejtő személyiségváltozásokba rántják, minden emberi kapcsolatát megmérgezik – még saját gyermekei sem beszélhetnek vele, nem is beszélve arról, mi vár azokra a hódolókra, akik udvarolni akarnak Sallynek. Képzeljetek el egy randit, amin a hölgy értelmiségi stílusban indít, közben agresszorrá válik, végül szemérmeskedő szűzlányként menekül. Sally esete mélyen elgondolkoztat: a személyiségünk bármikor ellenünk fordulhat. Szalay Krisztát látva konkrétan megrémültem, mi lenne, ha egy óvatlan pillanatban születne bennem még négy árnyék, és felváltva küzdenének az irányításért. Megtörténhet, hogy egymással állandó harcban álló figurákká esünk szét. Erről szól Az ötödik Sally.

Sallyt különböző személyiségei irányíthatatlanul rángatják az agresszió, szexualitás, intellektualitás és az etika dimenziói között. Az ember azonban nem lehet egyszerre Teréz anyu és pornósztár: Sally elméje felőrlődik, ellentmondásba keveredik önmagával. Időkiesései lesznek, pszichológushoz fordul, hogy helyrebillentse hullámzó személyiségeinek tengerét.

A történet számos színházi adaptációjában több színésznő alakítja Sally énjeit. Itt mindenkit Szalay Kriszta formál meg, riasztó hitelességgel alakítva az öt eltérő személyiségtípust. Játéka egyszerre hátborzongató és elgondolkodtató. Az agresszív Jinx bőrében vérfagyasztó rángatózással, morgásokkal tombol. Mikor lekötözik, William Friedkin Ördögűzőjének démontól megszállt kislánya jutott az eszembe. A darab ügyes zenei alájátszással itt könnyen átbillenhetne horrorba, mert Jinx üvöltése, sokszor nehezen követhető hadarása, zsigeri horrorokat idéző arctorzulása kísérteties kontrasztba kerül Sally visszafogottságával. Ott kavarog benne a csábító Belle önkellető szajhatánca, a filozófus Nola kantiánus elmekérkedése is. Szalay Kriszta dühöngő démonként a legmeggyőzőbb, de az értelmével mindenkit lehengerlő arca is autentikus (akkor is, ha kicsit Heller Ágnes paródia).

Csábítóként Szalay Kriszta kevésbé katarktikus. Belle meztelenkedése nélkül is élvezhető lett volna a darab. A felszíni Sally és a túlságosan jóságos Derry a negatív tükörképek szelíd ellenpontjai, a békés polgári ének képei a Jekyll és Hyde koordináta-tengelyben. Érdekes oppozíciók ezek Kriszta játékában: ellentétként parázslik az erényes és az erőszakos, a szent és a hetéra harca. A téboly tüzében, egymásnak feszülve válik jelenvalóvá az ellentétek küzdelme, a darab szomorú tétje: ők mind egy testért harcolnak, és csak a pszichológus segíthet, hogy harmóniává csitítsa háborúskodásukat.

Itt lép a képbe Dr Ash (Cserna Antal). Cserna rendezi a darabot, de ő a doki is. Színészként kevés lendülettel dolgozik, kockázatok és mellékhatások nélkül játszik. A nyugodt felszín alól néha kirobban a feszültség, a magánéleti trauma szörnyűsége áthatja a pszichológus karakterét, de túl rezignáltan, csendben teszi a dolgát. Ha én lennék a beteg, valószínűleg elaludnék mellette! Lehetne ezt kicsit másként, élénk, kamaradrámai finomsággal, ahogyan azt a Terápia című sorozatban Mácsai Pál tette. A doki itt kicsit túl lélektelen lett, és a rendezés is tele van üresjáratokkal, mint az ementáli sajt lyukakkal. Kevés értelmét láttam a feszült jelenetek utáni sötétség és a hangos blues zene keveredésének.

Narratív funkció? A helyzet, a főhős hasadt lelkének szemléltetése? Kísérlet az időkiesések rettenetének átélhetőségére? Sok megoldás átfutott az agyamon. Volt időm gondolkodni, mert az előadást indokolatlanul hosszú szünetek, unalmas elsötétülések szaggatják darabokra. A feszesebb felépítés javítana a darabon.

Dr. Ash akkor lép ki a komfortzóna csendjéből, akkor működik igazán, mikor Sally eltérő énjeivel csatázik. Időnként a thrillerek feszültségére hajazó kapcsolatba kerülnek egymással. Ilyenkor beszélgetéseik a komor gyermekkorba visszakanyarodó nyomozásokká alakulnak, máskor meg irgalmatlan ördögűzés zajlik. Jobban szerettem a belső démonokkal való leszámolás halkabb változatát, mint a lekötözős, pokolian rikoltozósat. A pár mondatos mellékszereplők a darab humorfaktorát élénkítették. Orosz Helga cinikus ápolónője kevés szerepet kap, de éles, apró poénjai életet csempésznek a kórterem sivárságába. A két furcsa hódoló (Janik László, Felhőfi-Kiss László) szórakoztatóan ábrázolja Sally énjeinek külvilági kapcsolatait, súrlódásait.

A darab végére nemcsak Sally, Szalay Kriszta is felszabadul, miután alaposan felkavarta a lelkünk mélyén szunnyadó démonok álmát. Páratlan élmény másfél órára megőrülni, de még tutibb érzés normálissá nemesülni. Ideje lesz összehaverkodni sötét oldalainkkal. A bennünk élő gátlástalan csábítóval, a terroristával és a többiekkel. Mert ha nem, úgy járunk, mint Sally…