Beatriz Seigner 2018-ban bemutatott, minimalista stílusban forgatott Kimondatlan szomorúság (Los Silencios) című filmje elkalauzol minket egy Amazonas mentén megbúvó kis szigetre, és az ott lakozó szellemvilágon keresztül mesél nekünk elengedésről, megbékélésről és a megbocsátás fontosságáról.

Latin-Amerika kulturális tekintetben véve is igen pezsgő és színes régiónak számít, filmművészeti alkotásai azonban méltatlanul kiszorulnak a hazai filmes kínálatból, a legjobb esetben is csak kisebb art mozik programján szerepelnek néhány hét erejéig (pl.: Göndör fürtök, 2014, Jesus, 2017). Sokáig a három amigo néven emlegetett, mexikói rendezőtriászon (Alfonso Cuarón, Alejandro González Iñárritu valamint Guillermo del Toro) kívül nem igazán találkozhattunk más, latin-amerikai direktor nevével a közbeszédben. A változás azonban megkezdődött: például a kolumbiai születésű Cirro Guerra filmjei (a 2015-ben Oscar díjra jelölt A kígyó ölelése, valamint a hazai mozikban idén bemutatott Az átkelés madarai) egyre több neves nemzetközi filmfesztiválon számítanak jelentős tényezőnek, amelyeken rendre komoly elismeréseket is bezsebelnek.
A brazil színésznő, rendező és író, Beatriz Seigner 2010-ben debütált rendezőként Bollywood Dream című filmjével, amely az első brazil-indiai koprodukció lévén beírta magát a filmtörténetbe. A 2018-as Kimondatlan szomorúság a rendező második munkája, amely brazil-kolumbiai-francia koprodukcióban készülhetett el, és Cannes-ban a Directors Fortnight szekcióban volt a világpremierje.

A film története szerint Amparo férjének nyoma veszett a Kolumbiában dúló fegyveres konfliktusokban, így a nő kénytelen lesz elhagyni a hazáját és egy kis szigetre menekül gyermekeivel a polgárháború elől. Új, Amazonas menti otthonuk egyfajta senkiföldjeként funkcionál, ugyanis nem tartozik sem Peruhoz, sem Brazíliához, sem Kolumbiához. A család idővel rájön, hogy szellemek lakoznak a szigeten, és az elveszettnek hitt férfi is váratlanul megjelenik.

Cikk folytatása ITT!