Ha hallunk a filmről („az, amiben még ilyen dínók is vannak”), vagy netán utána is olvasunk, könnyen találkozhatunk olyan nevekkel, mint Kubrick vagy Tarkovszkij. Malick tagadhatatlanul nagy rendező, és csak tovább emeli fényét az, hogy az Űrodüsszeiához hasonlítják a filmjét, esetleg munkásságát a Nagy orosz rendezőjéhez. (Elvégre nincs filmes, aki ezeket a szavakat zokon venné.)
Nem hiába a sok hasonlítgatás. A film tagadhatatlanul magával hozta 2011-be Tarkovszkij mélységét és Kubrick monumentalitását, precízióját.

A Bibliai Jób idézet után egyből ráexponál a film arra, hogy ne maradhassanak az érzelmeink semlegesek, hisz két nagyon precíz közelit látunk egy szülőpárosról, akik megtudják azt, hogy az egyik fiuk meghalt. Ez az alaphangulat kísér tovább minket végig, hisz amíg a filmnek ezt a szálát nézzük (a család sorsát), végig tudjuk, hogy az egyik fiú idővel halott lesz. Minden mély testvéri szeretet, minden apai fájdalom fáj. Az érzelmetlenségtől minden pozitív és negatív indulat ugyanarra az oldalra helyez minket, mint a matematikában a reciprok…

Erre az alaphangulatra helyezi rá Malick azt a líraiabb montázsszerkezetet, amiért a film megkapta az Aranypálmát (gondolom én). Egy körülbelül húsz perces teremtéstörténettel induló képsort látunk. Néha azt sem tudjuk, mit látunk, csak annyit, hogy mindez gyönyörű. Egyébként ezekkel a részekkel érte el szerintem Malick azt, hogy a filmet ne legyen érdemes megnézni otthon. Mindig kirázott a hideg attól a sznobizmustól, amikor valaki azt mondta, „ezt a filmet csak moziban…”, de itt ez tényleg maximálisan jogos. Néhány részt újranéztem youtube-on én is, és kezelhetetlennek, értékelhetetlennek, hatástalannak tűnt már. Találtam részleteket viszont ebből a szálból, nézzétek meg, érdemes, de valahogy azt kell mondjam, így nem érződik az ereje:

Egy másik hasonló jellegű részlet:

(Ha belenéztél ezekbe, gondolj bele, mennyivel másabb lehet ez úgy, hogy bent ülsz egy hatalmas vászon előtt, nem hallasz mást, csak a zenét, és a sötétség is kizár minden egyebet, maximum a cipőd lehet kényelmetlen…)

A film másik világa, egy amerikai család története. Meg kell jegyezni amúgy, hogy Brad Pitt nagyon érdekes ebben a szerepben. Egy erősen hívő, Istenhez hű, ezáltal az élettől sokat remélő ember, mégis csalódott karaktert alakít, aki bár szeret, az érzelmeit nem tudja kifejezni úgy, hogy az kielégítsen valakit is. A feleségével nem tud foglalkozni, a fiai iránt csak erőltetett érzelmi töredékeket vetít ki. Ami mégis sablonos lehet nekünk, az az, hogy a családapa mélyen keresztény… és szinte ezáltal, de rossz apa. Túl sok ilyet láttunk már, és az emberek gondolkodó többsége belátja, hogy a keresztény családképnek nem ez a jellemző fajtája.
Az apa szerepének hiába sablonos a karaktere, mégis ügyesen, jól felépített. Jack O’Brian a neve. A kezdőbetűkből (is) kiderül, hogy a karakter Jób XXI. századi karaktere, ráadásul, mint tudjuk, Jób olyan bibliai karakter volt, aki mindvégig megőrizte hitét, hiába vett tőle el mindent Isten.
Továbbviszem a család tagjairól a rövid gondolataimat. Három fia van a házaspárnak, mégis kettőnek a szerepe erősebben jelenik meg. A két idősebbé. Az egyikük tipikus lázadó figura, a másik tűrő, nyugodtabb, gondolkodósabb típus. (Mindkét srác kitűnő színész, nem lepődnék meg, ha a jövőben sok filmben látnánk őket.) Legprímábban az egymás iránt kimutatott érzelmeiket tudják eljátszani. A legmélyebb testvéri szeretet ez, amit vásznon valaha láttam.
A gyönyörű, Jessica Chastain által megformált anya (a Nő), ahogy azt Malick filmjeiben megszokhattunk, másodlagos szerepet kap. Ő ki tudja mutatni a szeretetét a fiai, a családja iránt, de kifejezetten sok gondolat nem jut számára. Ő csak megéli az anya szerepét, de nem szól bele közvetlenül az irányításba, inkább meghunyászkodik az apa erős karaktere előtt.

A film e szála mégsem a jól felépített karakterek, vagy a különleges cselekményvezetés miatt érdekes (hisz a sztori jól összekavarja a sokat tűrőeket is, majdnem, hogy olyan homály van néha, mind az Inland Empire-ben), hanem a világa miatt. A kamerakezelés, a rendezői eszközök, a vágás, a hang, mind azt érzékeltetik, mintha valakinek az álmaiban járnánk, de legalább a finoman eltorzult emlékeit látnánk. Ezek az eszközök nagyon korszerűek. A mai kameramozgató eszközöket jól használja (használtatja) Malick. A szinte vég nélkül meg nem álló zene is csodásan van összeválogatva. A dialogók legtöbbször visszaesnek a zaj szintjére (A filmben három hangféle létezik: zene, zaj, dialóg), hisz nem az az érdekes mit mondanak, hanem az, hogy hogyan. Ez az álom/emlékszerűség teszi olyan érdekessé a filmnek ezen részeit, hogy le tudjon minket kötni. Ahhoz, hogy ezt a világot átérezzük, el kell telnie jó néhány percnek, így nem is ajánlok ilyen jellegű részletet megtekinteni a filmből, bár a trailer ezt a szálat mutatja, úgy gondolom, nem fejezi ki eléggé a filmet.
Sean Penn karakteréről is írnom kell, hisz nagy húzóerő lehet a nézőnek a neve, mégis alig szerepel a moziban. Nem nélkülözhetetlen az ő szerepe (a megidősödött testvér, aki magán hordozza az atyai nevelés maradékát), mégis olyan motívum, ami még érdekesebbé teheti a filmet. Rásegít a Malick által megálmodott (erős, néha túl erős) metaforikusságra.

Erre a filmre mindenképp nyitottan üljünk be, mert ha fogékonyak vagyunk rá, sokat adhat. Két dolgot nem tud az agy elképzelni. Az egyik a „Semmi”, a másik a „Végtelen” fogalma. Ez a film megpróbálja ezeket mégis érzékeltetni, kinél több, kinél kevesebb sikerrel.
Szóval mindenképpen érdemes megnézni.

Az alapgondolathoz visszatérve, akár tetszik a nézőnek a film, akár nem, Az élet fája megérdemelheti „Az év filmje” címet, elsősorban egyediségével, hisz még egy laikus sem mondhatja azt, hogy (sok) hasonlót látott volna.