Igazából nem is lett belőle több, mint a new yorki rendőrség nyolcvanas évekbe
helyezett propagandafilmje. Bevallott szándéka a filmnek, hogy hitelesen
megidézze a két évtizeddel ezelőtti New York világát, azaz, ahogyan akkoriban
(„a régmúltban”) harcoltak egymással a rendőrök és a drogdílerek. Az archaizálás
miatt azonban, mintha inkább amolyan harmincas évekbeli hangulata lenne a
retrónak, talán nem is teljesen szándéktalanul. Állítólag társadalmi
mondanivalót hordoz a film, de hát ismerjük, milyen az, amikor a hollywoodi
producerek és rendezők arról beszélnek, hogy milyen hiteles alkotást akartak
készíteni. Ilyenkor szokták a legegysíkúbb figurákat, a leginkább
gimnáziumiélőkép-szerű filmkockákat elővezetni. És ez pont így lett Az éjszaka
uraiban is. (Megjegyzendő, mert sokatmondó: az ostobán didaktikus cím
kivételesen nem a magyar fordító leleménye, hanem gyakorlatilag tükörfordítás.
Odakint ilyen címeket csak a B-movie-knak szoktak adni.)

Olyan főszereplők
(Phoenix, Wahlberg, Duvall) viszik a prímet, akiket a műfaji filmek
kategóriájában a színes egyéniségek, egyúttal kiváló karakterszínészek között
tartanak számon azok, akik ilyesmit számontartanak, ennek ellenére annyira
erőltetett a színészi játék, hogy néha fáj. Főleg, amikor a „jó fiúk” lelkileg
szenvednek, márpedig ilyen jelenetből elég sok van ebben az opusban. Nehéz
elképzelni, hogy mit keresett ez a film tavaly Cannes-ban, még szerencse, hogy
nem nyert semmit. Úgy látszik, James Gray egyre inkább kifárad „művészileg”, na
nem mintha első filmje, a Kis Ogyessza igényt tarthatna holmi etalon szerepre,
de az még majdhogynem érdekes volt, aztán a második, A bűn állomásai már
fáradtabb lett (de szintén vetítették a cannes-i versenyprogramban), most pedig
Az éjszaka urai már tényleg nem lett több egy vánnyadt (bár elég erőszakos)
tanmesénél.

Pedig az említettek mellett olyan virtuózok is részt vettek a
munkálatokban, mint az operatőr Baca-Asay vagy a zeneszerző Kilar. De a
kivitelezők hiába jók, ha a tervezők fantáziátlanok. Nyilván a recenziókban
emlegetni fogják, hogy az autós üldözési jelenet egészen „hangulatos” (valóban
az), hogy az operatőri munkának stílusa van (valóban van), ám hiába a helyenként
ügyes tálalás és felszolgálás, ha a szakács gyengén főz. Nagyon olyan az egész,
mintha alapvetően a new yorki polícia által biztosított szponzorációra alapult
volna a film finanszírozása, és a szponzor csak azt várta volna el, hogy minél
jobb színben tűnjön föl a testület. Nos, a jó színben feltüntetés teljességében
meg is valósult, a „tablót” akár „kifüggeszthetik” a helyi rendőrőrsök falára,
biztos jó szívvel fognak nosztalgiázni rajta az ott dolgozó őrmesterek és
kapitányok. Mégiscsak tökös és becsületes gyerekek az amerikai rendőrök, akik
önfeláldozóan küzdenek a bűnözők ellen – tudhatjuk meg az alkotásból. No meg
azt, hogy előbb-utóbb mindenkinek (még a „tékozló fiúnak” is) színt kell
vallania, hogy a jókkal tart vagy a rosszakkal. Mert, bizony mondom néktek, a
bűn rossz. Ez a film is.
A rosszak természetesen újfent az orosz
gengszterek, s ahogy az mostanában szokás, el lehet sütni az összes olcsó
sztereotípiát az orosz gengszterekről. El is sütik. Meg a fegyvereket is, jó
sokszor.
Bűnrossz.