A keletkezés ritmus. Egyszerre nyitott és reflexív szabályosság. Nincs olyan külső zaj, amit ne tudna integrálni, és nincs olyan belső tagolódás, virtuális ütem, amely ne lenne kifejthető belőle. A ritmus reflexiójából új ritmus keletkezik. Olyan ez, mint egy a saját pályáját önmaga elé gördítő hullámvasút rohanása. A pályát a mozgás önvonatkozása építi fel maga előtt. A ritmus a tiszta immanencia, a szétterjedő üresség. Csak önmagához képest létezik, miközben semmi önmagával való szubsztanciális azonosságot nem feltételez.(Szabó Zsigmond) Maurice Merleau PontyA látható és a láthatatlan.

A hús nem anyag, nem szellem, és nem szubsztancia. Régi szóval “elemnek” nevezhetnénk, ahogy a víz, a levegő, a föld, és a tűz a négy elem. Elem: általános létminőség, félúton a tér-idő lokalitások és az ideák között, egyfajta megtestesült princípium, aminek bárhol jelenjék is meg akár egy kicsiny darabkája, mindent átitat a környezetében a létezésnek csak rá jellemező stílusával…

Az emberi szituáció nem más, mint a világban való tudat. Ha az ember a világ felé fordul, az előfeltételezi a testi-lelki egységét. Ám akkor ezt az egységet minden megnyilvánulásában tetten kell érnünk. A tudat tehát testi és szellemi. El kell utasítani mind az empirizmust, mind a racionalizmust. A fenomenológiai módszer az egyetlen tehát, amely megfelel az emberi természetnek. Az ember sajátos létező, mely dualizmusban él.(Tudat és testiség) Az emberi észlelés és gondolkodás ugyanannak az éremnek két oldalát jelentik. Ez az egység rámutat az ember ontológiájára, mely egység a különbözőségben. Eszményét csak az időben valósíthatja meg. A végső valóság nem más, mint a valósággal való dialektikus viszony.

Befejezetlen művében a filozófus saját terminológiát és metodikát alkalmazott. Reflexióval kezdi művét(akárcsak Hegel A szellem fenomenológiájában -Kerekes Tamás), aztán a reflexió faggatózásba fordul, majd ez az egybefonódás -Merleau Ponty szavaival, a kiaznus-ból következik. Mindezt M. Ponty a természettel való distanciában véli megragadhatónak. Nicolai Hartmann is megnyalná a tíz ujját, amikor olvasná, hogy M. Ponty is létszerkezetekben gondolkodik, megkülönböztet a pre-objektív létszerkezetben három létformát. Csak emlékeztetnék, hogy ez a szerkezet Lukács kései Ontológiájában is fellelhető. A valóság fenomenologikus feltárásához vizsgálja a természet és a logosz mibenlétét is, míg a ‘másik’ oldalon a jelen húsa, mint ‘van’ definiálható, az idő nyomvonalában, az ontogenezis mozgásában. A test, a természetes fény és a szó a köztes világ feltárulását eredményezi, s eljutunk a vertikális Világ feltárásához, ahol a vad lét jelenti a klasszikus ontológiát, majd ez a vad lét differenciálódik, s a természet megművelt létként jelentkezik, s csak egy régi vágású marxizáns nem csodálkozik, hogy dr. Marx számára sem volt más a munka, mint az ember és a természet anyagcseréje. Konklúziójában aztán M. Ponty a láthatatlan és a logosz kimeríthetetlen perspektívája felé irányítja az álmélkodó olvasót.