Michelle Pfeiffer és az általa alakított tévés producer valóban akár az anyja is
lehetne (eredeti cím: I could never be your woman) Paul Ruddnak és az általa
alakított ifjú színész tehetségnek, de természetesen nem örökbefogadásról szól a
film, hanem szerelemről. No és arról a nézettségi hajszáról és álomvilágról,
amiben az amerikai tévésorozatok gyártói és nézői élnek. Tipikus vígjátéki és
szatírai alaphelyzetek, de a szatíra itt egyszerre maró és elnézően megbocsátó.
Hiszen önmagukat állítják a görbe tükör elé az alkotók, ld. Pl. Heckerling
korábbi tinifilmjeit (Spinédzserek, Lúzer…).
Ilyen biztonságos hangulatúak a
párkapcsolati szálak is: a szerelmeseknek természetesen meg kell küzdeniük a
saját maguk és a környezetük által támasztott akadályokkal, de végig érezhetjük,
hogy olyan nagy baj úgysem fog történni, úgyhogy nyugodtan lazulhatunk egy bő
másfél órán át. A cselekményszövés sem túl bonyolult, inkább a szereplők jópofa
gesztusaira, szövegeire kell figyelnünk. Paul Rudd újólag bizonyítja, hogy
milyen jó színész, és ha nem lenne ilyen aranyos és intelligens, már a
legnagyobb hollywoodi sztárok között lehetne. Michelle Pfeiffer pedig most is
Michelle Pfeiffer. Sosem lesz belőle az évszázad komikája, de lazán elvan egy
ilyen laza vígjátékban. Ő azt bizonyítja, hogy továbbra is azon ritka hollywoodi
filmcsillagok egyike, akik nem fordultak ki emberi mivoltukból (már akinek
valaha is volt ilyenje közülük) a minél nagyobb sztárság érdekében. Tud
természetes emberi lény lenni.
Ebben a filmben még az ösztönszerűen
gennyláda főproducerre sem lehet igazából haragudni, sőt, még a főbűnös titkárnő
is olcsón megússza gonosz machinációit. Rám se lesz dühös senki, aki a
tanácsomra nézi meg az Anyád lehetnéket. Sőt, mindenki jól fog szórakozni,
ígérem.