Rambo, Terminátor, Angyalszív, Vörös zsaru, Emlékmás. Carolco Pictures, az etyeki Korda-stúdió, és az InterCom. Ezek a címek és nevek mind egyetlen emberhez köthetőek, aki nem más, mint Andy Vajna, az egyik legismertebb magyar származású külföldi filmes szakember. Vajna az elmúlt 5-10 év során egyre nagyobb hangsúlyt fektetett magyar érdekeltségeibe (forgatások, stúdiók, étterem, stb.), így talán nem is olyan meglepő, hogy a kormányzat őbenne látta a megoldást a hazai film évtizedes problémáinak megoldására. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium közleménye szerint Vajna feladata „a magyar film megőrzésére, fejlesztésére, állami támogatására, és az ezzel kapcsolatos kormányzati tevékenység összehangolására irányuló stratégia kidolgozása” lesz, a Közigazgatási és Igazságügyi, valamint a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium támogatásával.

Nem minden magyra film rossz

Kétség sem férhet hozzá, hogy Vajna tehetséges filmes szakember, aki jó üzleti érzékkel kezd bele egy-egy új projektbe, a kormánybiztosi megbízás elfogadásával azonban minden bizonnyal élete legkomolyabb terhét veszi majd a vállaira. Olyan időben kapja ugyanis a feladatot, amikor a mozitermek konganak az ürességtől (még a nagy amerikai kasszasikerek sem mennek teltházzal a plázákban, nem hogy a magyar filmek), a művészmozi-hálózat a padlón van, milliárdos sikkasztások derülnek ki, és akkor még nem is beszéltünk a magyar film általános alacsony színvonaláról, és aggasztó pénzhiányáról. Minderre pedig még rájön a kollektív magyar tudatba magát évekkel ezelőtt befészkelő gondolat, miszerint a magyar film egyszerűen rossz. Ami azt illeti, ezzel a kijelentéssel nem is igazán lehet vitába szállni, amennyiben pillantást vetünk a rendszerváltás óta készült hazai filmek listájára.

A félreértések elkerülése végett szögezzük le: nem minden magyar film rossz, és persze az „átkosban” is készültek kevéssé jó alkotások. Mint minden más esetben, a magyar filmeknél is hullámzó a színvonal. Voltak és vannak nézhető filmek, vannak egész jók, ill. egy-két olyan is, amelyek előtt minden feltétel nélkül kalapot lehet emelni.
A magyar film jelenlegi állapota több dologra is visszavezethető. A szocialista blokk tagjaként a filmgyártásunkra is alaposan rányomta a bélyegét Magyarország hovatartozása. „Vitán felüli értékek, melyek kifejezik az újjászülető magyar kultúra szándékait, és amelyek szakítanak a semmitmondó, felszínes szórakoztatás hagyományával.” – szólt a vezérmondat. Minden cenzúra és nehézség ellenére a magyar film történetében az az időszak volt az aranykor, mikor az embereknek volt igényük a magyar filmekre, a moziba járás nem csupán szabadidős tevékenység volt, a filmeseknek volt tehetségük és mondanivalójuk, a filmeknek pedig valódi művészi értékük.

A „módszerváltással” minden megváltozott. Az addig állami kézben lévő filmstúdiók ismét magánkézbe kerültek, megszűnt az addigi támogatási-pénzügyi rendszer, és immáron minden korlátozás nélkül áramolhattak be hozzánk a külföldi filmek, melyek alapvető változásokat hoztak a filmnézési szokásokban.

A hazai filmesek nem tudják felvenni a versenyt a nyugattal

Hamar kiderült, hogy a hazai filmesek nem tudják felvenni a versenyt a fejlett, nyugati típusú filmkészítéssel, ahol bőven volt idő és lehetőség arra, hogy kialakuljon egy teljességgel profi, jórészt üzleti alapokon nyugvó finanszírozási és gyártási háttér, korszerű technikával, és tapasztalt szakember-gárdával. Amíg korábban természetes volt, hogy van pénz filmgyártásra, addig az újonnan kialakult magyar rendszerben a finanszírozás már ugyancsak akadozva működött, a Filmgyár lassan megszűnt, az eszközparkot pedig széthordták.

Egy átlagos magyar film költségvetése néhány százmillió forint (ritkán milliárdos nagyságrendű), ebben benne van a gyártás (kamerák és egyéb technikai eszközök bérlése, nyersanyag, díszletek, kellékek, stb.), az utómunka (vágás, trükkök, labormunkák, promóció, forgalmazás, stb.), de ebből fedezik a stábtagok fizetését, a rendező, az operatőr, és a színészek gázsiját is, stb. Mivel hazánkban nem ilyen filmes rendszer alakult ki, törvényszerűen következik, hogy nem lehet egy varázsütésre átvenni egy nyugaton már stabilan bejáratott és működő szisztémát.

Jellemzően egy mai magyar film gyártása pénztarhálással, szebben mondva: pályázatokkal kezdődik, merthogy a finanszírozás alapvetően még mindig közpénzekből, adóforintokból történik, magántőke csak kisebb arányban található a rendszerben. Tudni kell, hogy a magyar piaci viszonyok jellegzetességei miatt nincs az a film, amely valaha visszatermelné a belé fektetett százmilliókat. A mozis és televíziós bemutatótól, esetleges DVD-kiadásból, vagy külföldi forgalmazásból sem termelődik vissza annyi, hogy egy film nyereséggel zárjon. Egyszerűen ilyen a magyar gazdaság. Ráadásul kevesen járnak moziba, a filmnézés már nem tartozik a kulturális tevékenységek közé, az elkészült filmek pedig jórészt alkalmatlanok európai, vagy nemzetközi forgalmazásra.

A helyzet a kereskedelmi tévék megjelenésével rosszabbá vált. Az igénytelen szórakoztatás, a mesterségesen gerjesztett és fenntartott sztárkultusz a filmekben is felütötte a fejét. A reklámbevételekből élő tévéknek megéri esetenként súlyos tízmilliókkal beszállni valamilyen filmbe, hiszen ha ők adják a pénzt, akkor miért ne lenne annak a joga is az övék, hogy eldöntsék, miről szóljon a film és kik szerepeljenek benne? Ennek „köszönhetjük” olyan régi klasszikusok iszonyú remake-jeit, mint pl. a Meseautó, az Egy bolond százat csinál, az Egy szoknya, egy nadrág, de az Argó, a Le a fejjel! és a Casting minden sem születhetett volna meg az RTL Klub és a TV2 „áldásos tevékenysége” nélkül.

A mai magyar filmgyártásban egy evolúció zajlik. Tucatszámra készülnek a dilettáns, álművészkedő félmunkák, külföldi stílusú, szánalmas koppintások, a régi, nagy mesterek sorra meghalnak, mialatt középszerű, mérsékelten tehetséges nevek kapaszkodnak húsz körömmel a kitaposott pozíciójukba. Rengeteg a nézhetetlen celluloidhulladék, amelyek vagy a külföldi filmeket majmolják, vagy még mindig a korábban megszokott, ám mára már elavult filmkészítési módszereket és stílust alkalmazzák – makacsul nem véve tudomást a megváltozott állapotokról. Kívülállót oda nem engednek a szakma közelébe, tisztességes utánpótlásképzés már régóta nincsen, a szakma pedig évek óta az egykori dicsőségén kotlik, önmagukat ünneplik a különböző szemléken és mustrákon (már ha megtartják, lsd. 2011-es Filmszemle), és egymásnak gratulálnak egy-egy unalmas film kapcsán. Mondanivaló és művészi érték nincs, hiányoznak az igazán nagy tehetségek (vagy külföldre mennek, ahol megbecsülik őket), a fiatal, új generációt pedig épp csak megtűrik maguk között (bár nagy részük azoknak is rokon, vagy barát).

A magyar filmbe pénz kell

Andy Vajnának tehát egy ilyen szemétdombból kell valahogy kikapirgálni a gyémánt félkrajcárt, vagy legalábbis működőképes állapotba hozni a rendszert. Sajnos azonban a válság közepén, amikor minden kiadásból le kell faragni, nem feltétlenül a film az, amelybe pénzt fognak pumpálni. Különösen úgy nem, hogy jelentősen csökkentik az állami támogatást (az idei büdzséből 4,4 Mrd forint jut a magyar filmnek az eddigi – amúgy sem magas – 5,4 Mrd helyett).

A magyar filmbe PÉNZ kell. Nem nagy szavak, meg ígérgetések, hanem pénz. Sok pénz. Nem megy máshogy. A film – legyen akármilyen művészi igényű – egy üzleti termék, amit el kell tudni adni az embereknek, mert a filmek a nézők számára készülnek, nem pedig a filmrendező családtagjainak és barátainak. A költségeket egyszerűen nem lehet megkerülni. Különösen vonatkozik ez a forgatókönyvekre. Sőt, főleg azokra! Amíg nincs pénz, nincsenek jó filmötletek, és nincsenek tehetséges filmesek, addig jó filmek sem lesznek, és ezen egy tucat Andy Vajna sem fog tudni segíteni; a legjobb szándéka ellenére sem. Át lehet alakítani a finanszírozási rendszert, el lehet zavarni a „megélhetési filmeseket” a húsosfazék közeléből, meg lehet próbálni átvenni egy francia vagy német finanszírozási modellt, de kérdés, hogy az egymás ellen acsarkodó érdekcsoportok mennyire fogják hagyni egy új rendszer meggyökeredzését. Ha Andy most felépít valamit, vajon néhány év múlva nem fogják-e lerombolni, csak mert az a narancsosoké volt, nem pedig a szegfüveseké?

Pénz kell tehát, és tehetség. Mint mindenben Magyarországon, a filmiparban is gyökeres, alapvető mentalitásbeli változások szükségesek. Meg kell tanulni másképp gondolkodni, nem mindig az ügyeskedésre, a kiskapuk megtalálására törekedni, és a filmre csakis, mint pénzforrásra tekinteni.

Csak akarni és elkezdeni kell, a többi pedig már jönni fog magától.