Napok óta a BKV-sztrájktól hangos a sajtó, én ma mégis gyanútlanul ácsorogtam a
74-es troli megállójában, és vártam, vártam, egészen addig a pillanatig, míg
gondolataimat utolérte a valóság, pár másodperces pánikroham szaladt végig
testemen, hiszen mindössze tizenöt percem volt, hogy eljussak a Columbus hajóra,
ahol Amelie Poulain kizárólag arra vár, hogy a sajtó munkatársaival cseveghessen
– nekem meg ezt is sikerül elcseszni. A következő öt perccel nem tudok
elszámolni, mikor újra magamhoz térek, már bicikliháton szelem keresztül-kasul a
fővárost, halálmegvető bátorsággal szlalomozok az autók között, mígnem
megpillantom a Dunát, a Dunán pedig a hajót.

Biciklimet lezárom, és –
eredeti rendezett külsőmmel ellentétben – szipogva, elcsúszott kontaktlencsével,
szél által formázott hajkoronával, a lehető legziláltabb állapotban viharzok a
fedélzetre – esküszöm gyomromban volt a görcs, hogy lekéstem Audrey-t. Pedig
nem, hála a dugónak, ő is késik. Aztán amikor végre megérkezik a nagy sötétkék
autó, mínusz feles szemeimmel erőteljesen fókuszálok, és próbálom valahogy
megpillantani, sikertelenül, kísérők, kamerások, fotósok hada takarja el.

Majd alig pár perccel később, valahonnan a hajó orrából előbukkan egy
törékeny, hamvas arcú lány, egyszerű, csónak kivágású fekete felsőt, kék
farmert, egy balerina cipőt, ékszer gyanánt pedig egy alig észrevehető finom
karkötőt visel. Megérkezett hát a mindenféle sztárallűrtől mentes sztár, a
filmcsillag, aki a körülötte vibráló felhajtást annyira légiesen, természetesen
és bájosan kezeli, mintha ez az egész nem is volna más, pusztán egy kedves
csokigyár, ahol mindenki végzi a maga dolgát. Fellépésével valami ilyesmit
sugall: Te postás vagy, amaz újságíró, ő felszolgáló, én meg színésznő, ennyire
egyszerű ez, semmi ördöngösség nincs az egészben. Aztán mesél, válaszol a
sablonszerű, olykor vicces, néha értelmetlen kérdésekre – legnagyobb bánatomra
tolmács közreműködésével. Megtudjuk, legnagyobb luxus az életében, hogy nem
szeret előre tervezni, nem akar három hónapnál távolabb látni, a szerkesztetlen
életet szereti, izgalommal, gyermekien. És valóban, bár felnőttnek tartja magát,
beismeri, nem vesztette el gyermekségét.

Egyedül nem megy
Az
Egyedül nem megy című film kapcsán elmondja, valamennyi filmszerepe közül eddig
Camillel, az anorexiás festőnővel, annak magányos és vad természetével tudott a
legjobban azonosulni – annak ellenére, hogy élete egyáltalán nem hasonlít
Camilléhez. Hiába azonban a komoly szerep, tisztában van vele, akárki bőrébe is
bújik, az emberek többsége Amelie-t látja benne, amit mellesleg nem bán, ez –
ahogy a színésznő fogalmazott – olyan akár egy bájos útlevél. Egy újságíró
kolléga kérdésének köszönhetően Amelie kapcsán azt is megtudtuk, Audrey Tautou
nem kocogtatja meg a cream brulee tetejét, méghozzá abból az egyszerű okból
kifolyólag, hogy egyáltalán nem szereti azt.

Legyen szó Amelie, Camille
(Egyedül nem megy), Irene (Drágaságom), Mathilde (Hosszú jegyesség), Angélique
(Szeretni bolondulásig), vagy Sophie (Da-Vinci kód) alakjáról, a szerepek
megformálást illetően nincsenek technikái, nem törekszik különféle módszerek
kidolgozására, részben rendezői instrukciókra hagyatkozik, részben pedig
valamiféle zsigeri, tudatalatti működésnek köszönhetően játszik. És nem tesz
másképp akkor sem, ha a közeljövőben Gabrielle ’Coco’ Chanel bőrébe bújik.

Arra a kérdésre, miért nem vállal egészen meredek, művészi értelemben
bevállalós filmeket, a színésznő elmondta, mindenre nyitott, de ő maga is inkább
a komikus filmeket szereti, ám ha megfogja, örömmel tölti el egy forgatókönyv,
egy történet, akkor nem riad vissza az újtól, sőt, attól tart, előbb-utóbb a
színpadon is kipróbálja magát. Eztán jött egy, mondjuk úgy, hogy furcsa kérdés,
miszerint, miképp képzeli magát menyasszonyként. A színésznőt szemmel láthatóan
nem hozta lázba a kérdés, és bevallotta, soha nem gondolkodott el ezen, pár
másodperc után azonban pajkosan kibökte, akár egy habcsók, habosan, fodrosan –
megadva ezzel egy amelie-s zárszót. Alig negyven perc után a sajtótájékoztatónak
vége szakadt, a törékeny lány felpattant, adott pár autogramot, majd kísérői
társaságában elhagyta a fedélzetet. Mindenki mehetett a dolgára, a csokigyár
újra beindult.