A képen egy nő áll. A teste közepén áttetsző függőleges sáv enged betekintést a hölgy belsejébe. Egy ógörög stílusú oszlop magasodik odabent. Kemény, szilárd, de a felületét repedések borítják, látszik rajta, hogy az idő vasfoga elvégezte rajta a munkáját, és hogy nincs már sok hátra neki. A nő bőrét kis szögek borítják, nem olyan sűrűn, mint egy sündisznót, de azért elég sok van belőlük, és akad két nagyobb darab is, mindkettő a szív tájékán mélyed a bőr alá. A nő kora meghatározhatatlan, az arca szoborszerű, sztoikus, kifejezéstelen, de beborítják a könnyek. A nő egy sivár táj előtt áll modellt, kies, barnás, kopár vidéken.

Frida Kahlo műveinek témája pályája során szinte végig ugyanaz volt. A felületes szemlélődő azt gondolná, hogy a művésznő maga, de az igazság az, hogy a művek témája a fájdalom volt. A testi és a lelki fajta egyaránt. A 20. század egyik legnagyobb művészének, Kahlónak mindkettőből kijutott bőven, és hát nyilván arról festünk, amit ismerünk. De egy dolog biztos. Soha nem adta meg magát nekik.

Baleset, törött csontok, vetélések, ágyban töltött hónapok, soha be nem gyógyuló sebesülések, egy hűtlen férj, féltékenység, bírvágy, sorolhatnánk a végtelenségig. A tárlat megtekintése során érdemes elolvasni a művésznő életútját, már ha bírjuk cérnával a sok szörnyűséget. Mondjuk ha nem, akkor jobban tesszük, ha magát a kiállítást is elkerüljük nagy ívben, nem mimózalelkeknek való.

Kahlo egészen egyedi ábrázolásmódját nem igazán lehet műfaji skatujákkal körülírni, gyakran mondják szürrealizmusnak, vagy mágikus realizmusnak, de őt magát bizony felidegesítették ezek a definíciók. Ha le akarom festeni a hangulatukat, hatékonyabban sikerülhet, ha megosztok néhány idézetet a művésznőtő:

„Azzal, hogy befalazod a saját szenvedésedet, azt kockáztatod, hogy belülről fal fel téged.”

„Minden egyes óraütés egy másodperc az életből, amely elmúlik, elmenekül és nem ismétlődik meg. Mégis annyi intenzitás, annyi érdekesség van benne, hogy csak az a feladat, hogy meg tudjuk élni. Mindenki oldja meg, ahogy tudja.”

„Lábak – minek nekem láb, ha szárnyam van, amivel repülhetek?

A tárlat a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból költözött Budapestre.

Az eredetileg orvosnak készülő Frida Kahlo kisgyermekkorától kezdve betegeskedett. Hatéves korában egy vírusos betegségben a jobb lába eltorzult, majd tinédzser évei végén egy buszbaleset során a gerince és a medencecsontja több helyen eltörött. Ekkor megjárta a testi fájdalmak földi poklát és hosszú időre ágyba kényszerült. A szenvedésből a festés jelentette az egyedüli kiutat, Kahlo művészetének forrása pedig önmaga lett – saját valóságának ablaka a tükör, amelyből saját képe tekintett vissza. A javarészt frontális vagy kétharmad profilból készített merev, hieratikus önarcképei a művész belső világának kivetítései, amelyek segítségével a külvilág felé létrehoz egy új, sokszínű és izgalmas, erőt sugárzó ént. Festőstílusának jellegzetessége, hogy bár klasszikus modellekből indít, merít a mexikói népi kultúra eszköztárából is. Számos művén felbukkannak Mexikó spanyol hódítást megelőző történetének, régészetének, valamint népi kultúrájának elemei.