Az utcán sétálgatva biztosan kerültünk már önmarcangoló lelki állapotba. Ilyenkor kritikusabbak leszünk embertársaink és a világ iránt is. Netán beképzeljük magunkat más valakivalami helyébe, úgy gondolván, jobb vagy még ennél is rosszabb lehet, vagy éppen csak szeretnénk valami mást is megtapasztalni.
Tibor Fischer regényében nehéz eldönteni, hogy az író képzeli-e magát vékony falú edénynek vagy fordítva. Mindenesetre a főhősnő, Rosa jellemzésénél (aki az edény ideiglenes gazdája lesz) az ember csak arra gondolhat, hogy egy férfi az elkövető vagy egy kéjenc macho sumér edény. A szürkeállományunkat nem kell túlságosan megdolgoztatnunk, hogy értsük, az író erősen görbe tükröt állít a ma emberének, persze csak amúgy lazán, mint egy agyagedény, hiszen bizonyos élethelyzeteket már csak így lehet oldani. Mind a két véglet bemutatásra kerül és közötte is számos történet, amit ha nagyon komolyan vennénk, nem is tudnánk gyomorfekély nélkül elolvasni. De amíg olvassuk addig sem velünk történik, és addig jó nekünk. A néha már túl abszurd (=fárasztó, blőd, erőltetett) történetbe hoz egy kis enyhülést az agyafúrt agyag sokszínű életének elbeszélése. A tanulság annyi, hogy a boldogsághoz vezető út, zajos kiáltozások közepette vezet, és egyáltalán nem bensőséges, hogy Paracelsus átköltött idézetével éljek. Persze ezt mindenki sejthette eddig is, ezért a fanyar humor enyhítésképp.
Szóval inkább csak akkor ajánlanám Tibor Fischer irományát, ha nagyon (ki)pihent állapotban talál és lejjebb tudunk csusszanni a az elmésség mély szakadékába. Lakásfelújítás, vizsgázás, rokonlátogatás, leltározás, adóbevallás előtt alatt és után TILOS!