Oké, Magyarország sosem volt popkulturális nagyhatalom, de most aztán tényleg bajban vagyunk. Kit tudunk felmutatni? Az Anima Sound System oszlófélben, Yonderboi ki tudja, merre jár, a Bëlga túl eklektikus, túl magyar és túl trágár az európai piacnak – külföldön meg úgysem értik -, a szebb napokat látott ún. altrock-szcénáról pedig ne is beszéljünk. Ki lehet 2007-ben a piacképes, vállalható exportcikkünk és belföldön is sikeres nagybetűs Zenészünk?

Amikor Yonderboi 2000-ben kiadta első albumát, senki sem gondolta, hogy a billentyűs csávó lesz az. Zságer Balázs (akkori művésznevén: Zagar) első albumának tétje nem volt kisebb, mint az elszakadás a mestertől. A 2002-es debütjével viszont nem csak kilépett Yonderboi árnyékából, meg is haladta őt: a Local Broadcast ha nem is lett akkora trendteremtő tényező, mint a kollega munkássága, játékosabbra, izgalmasabbra sikerült annál. A két évvel későbbi egységesebb, magabiztosabb hangzású, de kissé erőltetett Szezon filmzene pedig pontosan előrevetítette az új lemezt, és azt, ami november 23-án a Millenárison történt.

A helyszínválasztás eleve sokatmondó, a Fény utcai placcra csak az úgynevezett Nagy Nevek jöhetnek (a Ladytron-féle fejletépős diszkóra emlékszem innen, amelynek, jé, épp Yonderboi volt az előzenekara). A mostani bemelegítő, a Singas Project laza jazzrockkal indít negyedház előtt. Bájosak egyébként, pólóra húzott zakók, komolykodó tekintetek és a pszichotikus mozgású, visítva éneklő Berger Dalma, akinek mellesleg a hangja is tökjó (a büfében töményért sorba álló zeneipari szakértők kritikáival ellentétben). Aztán jönnek a zúzósabb témák, szinte veszélyes intenzitással (félő is, hogy túl magasra rakják a lécet a fő produkciónak). De leállnak, mielőtt túlságosan beleélnénk magunkat, hogy buli van, “teret adunk a Művészetnek”, mondja Dalma némi iróniával, amiért hatalmas piros pontot érdemel szkeptikus kritikusotoktól.

A Teátrum terme a Zagar-koncertre sem telik meg teljesen. Az túlzás, hogy szellős lenne, de az együttest körülvevő hype-hoz képest egészen szabadon lehet mozogni, nyilván a külföldi pénztárcákhoz szabott jegyárak miatt. Mert a közönség amúgy lelkes: a húsz- és harminc közötti középosztály (amely nyilván a marketingesek által belőtt célcsoport) ha kell, feszülten várakozik, együtt hadonászik, tapsol vagy vissza-visszázik. Az esemény jelentőségéhez méltóan változó helyi értékű celebritások is feltűnnek, Galambos Péter például a második sorból, szigorú arccal (néha diszkrét fejmozgással) kíséri végig a koncertet, Poniklo Imre, a hasonló kaliberű zenét játszó Amber Smith énekese pedig az ajtóban esemesezik hosszan.

Ja, hogy maga a zene? Lehetne hosszan elemezni, de ez legyen inkább zenekritikusunk dolga. Itt legyen elég annyi, hogy a dalok pontosan úgy (és nagyjából olyan sorrendben is) szólalnak meg, mint a Cannot walk fly instead számai. Középtempó, polírozott, profi, szinte stúdiókész hangzás (nyilván a Teátrum technikájának hála is), pontosan, szigorúan játszó, egyébként nagyon ügyes zenészek, akik mintha nem is koncerten, hanem stúdióban lennének. Túl kiszámított, túl tisztességes az előadás. Van az egésznek valami szertartás-jellege (ezt nyilván az elején felhangzó, operaénekkel és orgonával operáló The Prophet is a Fool is megalapozza, na meg a jó eltalált, mindenféle filmből és a színpadképből montázsolt vizuál), páran mozognak, de össznépi táncról szó sincs. A showman-szerepet egyértelműen Ligeti Györgyre osztották, aki indie-s manírjaival és Mick Jagger-es mozgáskultúrájával abszolút ki is használja ezt.

A Zagar zenéjébe nem lehet belekötni, még az üresjáratokban sem mondhatom, hogy rossz lenne. De nekem valahogy – és tudom, ezekben a mai ínséges időkben a saját lincselésemet készítem elő, ha ilyet mondok – kimaradt a számokból az erő, a karakter. Az UNKLE. kelet-európai változata a nyugati piacnak, csak kevesebb élettel, mint az angol kollegák projektje. A Three Seasons Fall-nál persze felkapom a fejem (tudjátok, amikor Bodrogi Gyula azt mondja: …a zene, az nagyon jó…), de egy rövid beindulás után visszatérnek inkább a biztonságos langymeleg vizekre. A végére hagyták a Wings of Love-ot, szegény Földalatti Dívákat a nevükhöz méltóan alig lehetett látni, be voltak szorítva a színpad szélére hátulra, pedig a nézőtér felől hallható férfias hörgésekből ítélve lett volna igény egy kis közönséghergelésre. Szóval a Cannot walk fly instead-ból a koncerten inkább mégis a gyaloglás sikerült.

Aztán visszatapsolják az együttest, és akkor történik valami. Talán az első lemezen lévő Taste of Snow elején, talán még előtte kiderül, hogy a Zagar nevű bandában igenis van spiritusz. Szabadjára engedik a fantáziájukat (meg a négynegyedeket), dzsemmelnek tíz percig teljes odaadással, és végre beindul a közönség is, ahogy megérzi a lelkesedést a színpadról. Zságer is teljesen bepörög, öröm nézni, rúgkapál és hadonászik, ráhajol a szintire és majdnem fellöki, mintha a fiatal Vangelist kereszteznénk a napirend előtt felszólaló miniszterrel. Ha ezt a szintet hozták volna legalább a koncert felében, egy szavam sem lenne. Egyébként meg remélem, hogy a következő lemez felvételének ugyanezzel a lendülettel látnak neki – akkor majd tényleg lesz mire büszkének lennünk.



Fotó: Neményi Márton, Zagarmusic.com (Botos Tamás)