Írta és rendezte: Hayao Miyazaki
Készült: Diana Wynne Jones regénye alapján
Zene: Joe Hisaishi
Forgalmazó: Best Hollywood

A FILM ELNYERTE
A 61. VELENCEI FILMFESZTIVÁL
"OSELLA"-DÍJÁT

Kapcsolatukat félreértve az irigy Hangafüves puszta boszorkánya rettenetes átokkal sújtva Sophiet 90 éves öregasszonnyá változtatja. A lány teljesen összetörve, a pusztákba menekül, mígnem véletlenül Howl vándorló palotájára bukkan. Kilétét eltitkolva felveteti magát takarítónőnek a palotába.
A rejtélyes és energikus idős hölgy rövidesen élettel tölti meg az ódon kastély szobáit, melyben csak Marko, a varázsló pelyhes szakállú tanítványa, és a házat kormányzó tűz-démon, Calcifer lakik.
Ez az a hely, ahol Sophie végre kibontakoztathatja tehetségét, és különleges csodákra lesz képes. Közös történetük Howl-lal talán még csak most kezdődik?!
1992-ben Diana Wynne Jones Archer�s goon c. regényét hat, egyenként 25 perces részből álló televízió-sorozatra adaptálta a BBC. Az írónő ekkor így nyilatkozott: Úgy gondolom, hogy fantasztikus látványvilágával a Howl Palotája megfilmesítés után kiált. Az animátorok manapság már csodákra képesek!
Az írónő nem is álmodhatott jobb adaptációról, mint amit Hayao Miyazaki készített. A könyv olvasóit valószínűleg megdöbbenti majd az a hasonlatosság, ami a két művet jellemzi függetlenül attól, hogy alkotóik a világ két igen távoli pontjáról származnak. Bár Miyazaki erősen megnyirbálta a regény szövevényes elbeszélésmódját, de a történethez teljességgel hű maradt. A Vándorló Palota mégis mintha eddigi munkáinak esszenciája lenne.
Már a film kezdeténél Diana Wynne Jones operett-világa segített Miyazakinak felidézni a Kiki, a kis boszorkány barokk díszletvilágát.
A rendező pusztán egy repülő (mint a Laputa, kastély az égben esetében), vagy lebegő gépezetekből álló flottát ad a történethez (mint a Porco Rossóban), hogy erőteljesebben hangsúlyozhassa egy lehetséges háború fenyegetését. (A könyv utal két szomszédos királyság közti konfliktus lehetőségére.)
Miyazaki számára a szellemek áthatotta valóság kétes, ingatag, itt semmi sem biztos.
Otthonára lelt ebben a képzeletvilágban, melyben a vitás helyzeteket varázslással oldják meg, mint régebbi munkáiban a A vadon hercegnőjében, vagy a Chihiro Szellemországban � ahol senki sem igazán az, aminek mutatja magát.
Hiába a kis Sophie külsejét idős asszonnyá rondító varázslat, ő lélekben fiatal lány marad.
A madárijesztő is valójában egy elvarázsolt herceg és Howl is egyszer kismadár, máskor pedig akár a király hasonmásának képében jelenik meg! Miyazaki világa a folyamatos metamorfózisra épül. Imádja szereplőit többes személyiséggel felruházni, vagy megváltoztatni identitásukat: Chihiro például Yubaba Sen-nek kereszteli át. A vándorló palotában Howlt néhol Jenkins, máskor Pendragon úrnak hívják, ám a regényben még egy harmadik álarca is van: Hubert Berlu!
Ez a zseniális képzeletvilág maga alá gyűri az elbeszélést, és néhol már-már a történet folyamatosságát fenyegeti, bár Miyazaki fantáziavilága az a �csoda-kapu� melyen egy szemvillanás alatt egyik helyszínről egy roppant távolira ugrunk. Ezek a gondolati hidak néha óriási szakadékokon ívelnek át, A Vándorló palotában például a búskomorságától szenvedő Howl zöld léppel keni be magát, ez a jelenet Chihiro rothadó szörnyalakját idézi, ahol a hősnek meg kell mosdatnia ezt a szörnyet. Különös párhuzam, de a jelenet eredetije az 1986-os regényben is így szerepel…
A regényben a Palota leírása elég felületes. Miyazakinak ez teljes szabadságot adott, és filmjében Tinguely-t megszégyenítő, fújtató, szuszogó hatalmas vasszerkezetet ábrázol, amely tele van átjárókkal, tornyokkal és szerteszét kanyargó lépcsők miriádjaival.
Szép ötlet, hogy a tűzből egy külön, egyéni jellegzetességekkel bíró személyiséget faragott. Mikor Calcifer a lelkét is kibeszéli, csak hogy a Palotát mozgásra bírja, a hatkarú öreg Kamaji jut eszünkbe Chihiro utazásából, ki a hős fürdőit fűti. És amikor felfegyverkezve egy lapáttal és egy seprűvel Sophie a Palota kitakarításába fog, mintha egyszerre Kikit és Chihirot látnánk munkába iramodni.
Egy másik örök téma: a jó és rossz párharca, melyeknek Miyazakinál nincsen éles körvonala.
Így fordulhat elő, hogy a fényes palotája trónján terpeszkedő Suliman varázslónő, mint valami békés uralkodónő mosolyog le az érkezőkre. Első ránézésre azt hihetnénk, szíve csordultig telve van bölcsességgel és jósággal. Valójában viszont szadista hajlamait éli ki látogatóin, akikkel megmászat egy hatalmas lépcsősort, vagy épp háborúskodik. De Miyazaki elbeszélésében nincs helye a bosszúnak: Sophie befogadja és táplálja a védtelen és riadt öregasszonnyá töpörödött boszorkányt.
Tulajdonképpen Miyazaki legutóbbi filmjei nagyon egyszerű történeteket vesznek alapul.
Szerelemtől égve Chihiro kiszabadítja a fiatal Hakut egy gonosz varázslat rabságából (és ezáltal visszakapja régi énjét); vagy Sophie története, melyben a főszereplő lány kiszabadítva Howlt és Calcifert visszanyeri fiatalságát. Miyazaki tehetségének fényében ezek a snassz történetek megkapó fantáziavilágokká fejlődnek. Képzeletvilága oly termékeny, hogy avatatlan szemeknek úgy tűnhet: forgatás közben írja a történetet. Az angol tündérmese kerete semmiben sem kötötte meg az alkotó kezét – ellenkezőleg: még soha nem tűnt ennyire szabadnak és szárnyalónak az alkotói folyamat során.
És bár Sophie-val a film egy pillanatában azt mondatja, hogy álmomban nem hittem volna, hogy a kor ennyire erőtlenné tesz – meggyőződésünk, hogy Miyazaki soha még nem volt ennyire fiatal.