A tenger szívében annyi erkölcsi problémát sűrít alig két órába, hogy még akkor is hatna – talán nem csak azokra, akik szeretnek erkölcsi problémákkal bíbelődni –, ha ez a film lenne a lehető legrosszabban összerakott film.

Hiszen van itt halál és ölés és lélekszorongató életösztön, társadalmi különbségek és kisebbrendűségi érzés és az ember és természet egyre visszásabbá váló viszonya. És van itt gőg, ami úgy szívja mindezt magába, mint a vihar a film zavarba ejtően parányi bálnavadászhajóját, hogy vergődtesse a hullámok között. Van tehát látvány is. A rendezőnek látomása volt, és kápráztatni akart.

De az egész mintha mégis egy színpadon maradna és a színészek sem mindig hisszük el (kivéve a Pollard kapitányt játszó Bejamin Walkernek, akinek egyetlen fals rezzenése nem volt a filmben), hogy karakterükkel maradnak ebben a díszletvilágban. Persze a díszletszerűség lehetőség is. A sematikusság túlhangsúlyozása az erkölcsi dilemmákra irányítja a figyelmet. De ez a díszletszerűség egy-egy jelenetnél átsugárzik az erkölcsi dilemmákra is.

A film tempója viszont rossz. Ron Howard eposzt akart filmre vinni, de nem merte használni a lassúságot. Nem a szerencsétlenül járt matrózok elnyújtott borzalmait hiányolom, a horrorisztikus elemek kinagyítása mindenképpen ártott volna a filmnek. De a Horn fok megkerülése jelentéktelenné vált a nagy rohanásban, ami persze értelmezhető egy rendkívül tudatos rendezői koncepció egyik elemként is (a mindent uraló gőg egyfajta téridőbeli megnyilvánulásaként), így mégis valahogy elveszett az a távolság, ami otthonuktól választotta el a bálnavadászokat.

its2Fontos még szót ejteni a 3D-ről. Első pillantásra semmi sem indokolja alkalmazását. A tenger persze nagy és mély, a hatalmas távolságok így jobban érzékelhetők. Ám ez talán az első olyan – általam látott – három dé film, ami a filmnyelv szintaxisát gazdagítja az új technika segítségével. Lényegében egy új kiemelési eljárásként alkalmazza, mely láncolatba foglalja a fontosabb motívumokat.

A cikk folytatása ITT!