Ez lenne a találóan Fuga névre keresztelt entitás, amely a
Fereciek-terétől kőhajításra rendezte be HQ-ját. Itt került szombat
este megrendezésre a “Építsünk légvára” című előadás, nem az első
alkalommal. Sok mindent írtak róla, így a Fugába toppanó kíváncsi
érdeklődő tényleg nem tudja mire is számítson.

A hely maga mindenesetre megadja az alaphangot. Nehéz eldönteni hogy
ez egy olyan romkocsma, amit hirtelen antikváriumnak rendeztek be,
vagy egy olyan antikvárium, amit sebtiben romkocsmásítottak.
Kávézgatva, üdítőzve, a százával kirakott szaklapokat, és -könyveket
lapozgatva lehet megvárni az udvariassági késéssel érkező felhívást:
“Az előadásra érkezők fáradjanak át a másik terembe”.

A terem kapacitáskihasználtsága megér egy misét. A hatalmas üres tér
sivatagként tátongó nagyobbik részén át kell kelni, hogy a túlfélen
meghúzódó széksoroknál ki-ki elfoglalhassa a neki tetszőt ülőhelyet.
Az óvatosabb látogató (igaz, némi rosszmájúsággal) felméri, hogy a
bejárattól elválasztó Parketta-Szahara túl nagy ahhoz, hogy feltűnés
nélkül el lehessen slisszolni, ha mégse jönne be a produkció. Velünk
szemben egy szegényesen berendezett iroda, meg egy zongora.

A produkció lényege: képzeljük el, hogy egy építész workshopon
vagyunk, ahol a légvárépítés lesz a téma. Kétértelmű kis cím, ami
megadja a lehetőséget a láthatatlan épület makettjével végbevitt
poénkodásra. Az építészeti előadás főfogásának számító cégvezető
késik, így alkalmazottai és felesége addig is a többi napirendi pont
elhúzásával igyekeznek kitölteni az időt. Persze képtelenek a témánál
maradni, a szakmai mondókákból egyre gyakrabban térnek rá saját
magánéleti problémáikra. Már éppen felkészülnénk, hogy ez lesz végig,
amikor váratlan dolog történik. A bevallottan jelmezbálba készült,
eltévelyedett, mikiegérfüles muzsikus vad zongorafutamokba kezd. 

A lényeg az, hogy a személyes síkra egyre gyakrabban tévedő
vallomások társadalmi kórképpé állnak össze. Megtudhatjuk milyen az
élet azon felén, ahol nem nagyon süt a nap. Rossz annak aki
hajléktalan, nehéz nőként érvényesülni, és ugye akkor még ott van a
gonosz főnök, aki mindenkit kihasznál, de mindenki odavan érte, és
ahogy telik az idő egyre világosabbá válik, hogy el sem fog jönni. Az
előadás módja mindeközben hektikusan változik: monologizálás,
dialógusok, nemcserés (férfiak nőket játszanak és vica versa) jelenet,
zongoraszóló, népies dalolászás, tánc, valamint ezek fura kombinációi.
Kell hozzá némi nyitottság, de ebből az alapból lehet jót főzni.

Csakhogy:

A rendkívüli eszközök és a meghökkentő váltások mértéktelen
használata súlytalanná teszi az összképet. A művészet legnagyobb
ellensége az erőltetés. Ha valami alanyi jogon jó, nem törekedhet a
meghökkentő hatásra, az a nagy művekben inkább csak melléktermék, amit
az tesz paradigmán kívülivé, hogy új gondolatokkal gazdagít. Ha valami
azzal a szándékkal születik, hogy meghökkentő akar lenni, megöli a
művészet őszinteségét.

A gondolatok, vélemények, karakterek és történetek erőltetett nézői
arcba nyomása megöli egy mű hitelességét, és akkor jöhetnek az olyan
szörnyű helyzetek, hogy a poénokon nem nevet senki, de a komolynak,
súlyosnak szánt részeken igen. A légvárépítést szimbolizáló,
láthatatlan makettnek tekintett üres asztalka nem vicces, és minél
több jelenetbe vonják be, annál kevésbé az. De amikor a komor
monológot bizarrnak szánt, de leginkább kezdő svédtornára emlékeztető
háttér-koreográfiával igyekeznek hangsúlyosabbá tenni, kiszakad az
emberfiából a nevetés.

Ez baromi kínos, de van ennél rosszabb is: ha fontos üzeneteket és
mondanivalókat szájbarágósan mondanak el. Jó dolog olyan előadást
csinálni, ami felhívja a figyelmet a társadalom igaztalan dolgaira, de
ez nem merülhet ki abban hogy tényszerűen közöljük. Amikor például a
titkárnő negyed órán át egy táblára irkálva magyarázza, hogy ebben meg
abban az évben ennyi meg annyi a GYES, és milyen nehéz nőként
érvényesülni, az olyan mintha Keresztapa annyiból állna, hogy Marlon
Brando leül a kamera elé, és elmondja, mindenki tartozik neki.

Kár ezért a műért, mert az alapötlet, és a színészek többet
érdemeltek volna, de az erőltetés és a szájbarágás nem hagyja
kibontakozni sem a történetet sem a karaktereket. Mindenki elmondja
amit kell, hogy tudjuk mi van vele, de esélyük sincs rá, hogy
emlékezetes dolgokat cselekedjenek, vagy mint karakterek mélyebbre
lépjenek az egy dimenziónál. A táncolós részek, a váratlanul jövő
nóták, és “a férfiak nőket játszanak-a nők meg férfiakat” jelenetek
széttöredezik és komolytalanná teszik a mondanivalóval töltött
részeket. Igazából elég viccesek lennének, de nem annak szánták.
Nevetnénk, ha mernénk. Viszont a burleszkekbe illő, “lefröcsköltelek a
kólámmal” poénok meg túl gyengék ahhoz, hogy elérjék az ingerküszöböt.
Nevetnénk, ha tudnánk. Szóval kár érte, kis fejlesztéssel marha jó
darab lehetne, de így nem az.