Lorca történetében dermesztő világba nyerünk betekintést. Egy Isten háta mögötti vidéken járunk, ahol alig akad partiképes férfi, aki feleségül vehetné Bernarda lányait. Megalázó sors vár a házban sínylődő öt fiatal lányra. Magány árad az Alba ház szebb napokat látott falairól, kétségbeesés ül a lakók arcán, reménytelenség rajzolódik ki a szürke hétköznapok börtönében. Mindez még nem elég, diktatórikus anyjuk merev erkölcsi játékszabályai szerint kell élniük, így rá sem nézhetnek az otthonuk előtt elhaladó férfiakra, a házon kívül senkivel sem érintkezhetnek. A lányok egy lelketlen anya házában élnek, ahol mindent a szigorú szabályok és a kíméletlen csönd strukturál.

Törvényszerűen jön létre az ellenpólus, az élet dinamikus lüktetése. A lányok fellázadnak, és a fiatal csajok életét kezdik élni: énekelnek, táncolnak, kihívóan öltözködnek, hogy kifejezésre juttassák forrongó érzelmeiket, szabadságvágyukat. Az elfojtás keserűségét az élni akarás, a nőiség szenvedélye váltja. A rendező bravúrosan villantja fel az ellentétek váltakozását: a lányok szerzetesi csuhája alól apránként egyre vadítóbb, csillogóbb ruhaköltemények villannak fel, melyek megidézik az éjszakai lokálok birodalmát, Bernarda lányainak szárnyaló fantáziáját.

A Bernarda Late Night Show a felszín alatt izzó vágy története, mely Baku György rendezésében érdekes crossover helyzetet jelenít meg: egy elfojtásoktól nyögő család históriája, másrészt a lányok vágyképeinek táncos-musicales kivetülése. Izgalmas kombináció a zene, az érzékiség és Bernarda vasszigorának ütközetése, ez a kontraszt egyedi élményekkel ajándékozza meg a nézőket. Ötletes a fődallam többszöri visszatérése a történetben, az eltérő személyiségű lányok más-más érzelmi többlettel, eltérő előadásmóddal gazdagítják az alaptételt. Az elvágyódás történetből persze Pepe, a helyi szépfiú feltűnése teremt valódi drámát. (Aki a darabban fizikai valójában egyszer sem jelenik meg, mégis állandóan róla beszélnek a szereplők.) Mindenki megőrül érte, ő pedig több lánnyal is áldoz a szerelem oltárán. Pepe rotációs rendszerben udvarol, és a lányok gyanakodva néznek egymásra. Itt már izzik az irigység, pusztító indulatok örvénylenek – de többet már nem mesélek, nézzétek meg a darabot a Főnix Színházban!

Árpád Andrea lehengerlő, kemény Bernarda. Mély átéléssel és acélos hangsúllyal tárja elénk a tisztességtől elvakult, mindent uralni akaró asszonyt, sokszor a hideg futkos a hátunkon a lányokkal szembeni érzéketlenségétől. Nehéz lehet nőként egy ilyen férfias határozottságú figurát játszani – Árpád Andreának remekül sikerült. Ezek után gonosz nőalakokat is alakíthatna és szinkronizálhatna, mert a hangját valami elementárisan használja a badass Bernardaként. Makray Gábor is erőteljesen debütál Maria Josefaként, Bernarda anyjának, aki rávilágít a nőben lévő férfiasságra, a házasságkötések lehetetlenségére. Ő a lányok elvágyódásának szimbóluma, kimondatlan gondolataik megszólaltatója. Bernarda számára szégyellnivaló családtag lesz, akit el kell fojtani, titkolni, vagy tudomásul sem venni. Ez a lelki küzdelem érdekes összecsapásokat hoz a két karakter között.

Poncia, a cseléd szerepében Weisz Ildikó tűnik fel, aki kellőképpen pletykás, okoskodó és szószátyár, az alakításából mégis hiányzik az átütőerő, amivel felnőhetne Bernarda társává, lelkiismeretévé. A második, harmadik előadáson egyre szerethetőbb, energikusabb Ponciává válhat majd. Szávai Katalin szinte lubickol a legkisebb lány, Adela alakjában. Mintha kifejezetten rá írták volna a szerepet: ha kell, pezsgően vidám, máskor pedig döbbenetes erővel törnek ki belőle a megkínzott lelkű fogoly sérelmei. Ez az ambivalencia teszi emlékezetessé.

A legidősebb lány megformálója, Zernovácz Erzsébet hitelesen adja vissza a gazdag, fölényeskedő Angustias alakját, különösen abban a jelenetben, mikor a többiek egy szürreális frizurát szerkesztenek neki, hogy tetsszen Pepének – már csak emiatt is érdemes megnézni a darabot. A harsány Magdalenát Tóth-Hartai Laura alakítja, aki szórakoztatóan villantja fel a karakter zsémbes, kötekedő oldalát, bár néha átesik a ló túloldalára. A kevesebb ezúttal több lett volna.

Jól sikerült naiva Amelia (Dankovics Noémi) aki a maga csendes kitűnni akarásával, bájával lavírozik a lányok intrikái között. Árpád Andrea után a legerősebb alakítás azonban Facskó Maricáé, aki thrillereket megidéző módon mutatja be a púpos, kiábrándult Martiriót. Minden mozdulatából megvetéssel keveredő bölcsesség árad, és a hangja is plusz árnyalatokat ad az ijesztő, irigykedő figurához. Kiemelkedő morgásai, hanglejtései és gesztusai alapján ő a leginkább anyja lánya, a darab második legdermesztőbb karaktere Bernarda után, és ez Facskó Marica érdeme.
Sok szülőnek ez akár kötelezően ajánlott darab is lehetne: ha túl szigorúan irányítod a lányaidat, azok fellázadnak, és pont azzá válnak, amitől óvni akartad őket. Bernarda pedagógiája fájdalmas kudarc, mégis az ígéretes jövő ígérete rejlik benne. Nyissunk a világ felé, törjünk ki személyes kis barlangjainkból, és próbáljunk minél színesebben élni! – ez Bernarda lányainak üzenete.

A darab lassan száz éves, de ezt napjainkban is érdemes megfontolni. Mert sokan ma is Bernarda Alba házában élnek.