A Pokémon: Pikachu, a detektív bár színes és könnyed, közben olyan méltatlanul alacsonyra rakja a lécet, hogy az év egyik legcinikusabb filmjévé válik.

Meglepő, hogy 2019-ben, amikor már a Super Marióból vagy a Torpedó társasjátékból is készült egészestés mozifilm, egy akkora brand, mint a Pokémon észrevétlen maradt a hollywoodi stúdiók előtt. A ’90-es évek közepére datálható a franchise kezdete: először videójáték formájában találkozhatott vele a közönség, majd hamar rajzfilmsorozatos adaptációt készítettek belőle. Legtöbben itthon az utóbbi módon,
szombat délelőtt sugárzott animeként találkozhattak vele. Tele volt kreatív – sokszor inkább szörnyeknek tűnő – szuperképességekkel rendelkező kitalált állatokkal, lökött karakterekkel és sztorival kitartásról, küzdelemről, barátságról. Ambiciózus világépítése nagyvásznat érdemel: egy ilyen globálisan népszerű cím pedig nem kéne, hogy akkora óvatosságra intse a készítőket, mint amekkorát a Pikachu,
a detektív képvisel.

Jelen filmünk ugyanis nem az animációs sorozatot vette alapul, sőt nem is az azt megelőző videójáték Pokémon-küzdelmeit használja vázként. Rob Letterman alkotása egy 2016-os játék történetét dolgozza fel,
melyben a főhős Tim Robinsont (Justice Smith) hirtelen felkeresi apja halottnak hitt pokémonja. Pikachu nem csupán beszél ebben a filmben, hanem nyomozó is. Fel van szerelve a kötelező tartozékokkal: nagyító, Sherlock-kalap, koffeinfüggőség. Nem, ez nem egy vicc, bárcsak az lenne.

Miért pont ezt a viszonylag új sztorit kellett adaptálni, és nem az eredeti koncepciót álmodták újra nekünk? A válasz a film megtekintése után egészen egyértelmű: a bátorság hiánya miatt készült el előbb a beszélő Pikachu-krimi-vígjáték, mint Ash Ketchum, Misty, Brock és pokémonjaik kalandjai. A Warner a legnagyobb közös osztót célozta be új projektjével, és próbált mindenkinek kedveskedni valamilyen formában: ettől fogva egy identitás nélküli filmet láthatunk.

Számító gondolkodásra vall, ahogy összedobták ezt a receptet. Szükséges volt egy megalapozott univerzum, melynek eleve létezik rajongói bázisa. Tökéletes választás a Pokémon világa, ám – a
biodíszletként funkcionáló Ken Watanabén kívül – az animék és a japán kultúra mindenféle tartozékát kiirtották a filmből, és egy amerikanizált gyorskajaterméket kapunk. Menő pokémonharcokat nem láthatunk, de valamiért egy detektívtörténetet igen. Már ha egyáltalán annak lehet nevezni ezt a rejtélytől teljesen mentes nyomozós szálat, melyben karizmátlan emberi főhősünk apjának sorsa után kutatunk. A
folyamatnak csak egy lehetséges kimenetele lehet, csak egy valószínűsíthető rosszfiú van terítéken, így aki már életében látott ötnél több filmet, bizonyosan kitalálja a megoldást. A filmbeli Pikachu beszél, sőt folyamatosan dől belőle a szöveg.

Cikk folytatása ITT!