A Harmadik Hang Háza/Élőkép Társulat előadásai nem hagyományos színházi előadások, hanem inkább élő kiállítások, a színház és a képzőművészet keveredése. Új bemutatójukban, aminek a Bajor Gizi Múzeum ad otthont, szintén fontos szerepet kapnak a különböző audiovizuális eszközök, amiknek segítségével igazán különleges időutazáson vehetünk részt az álom működési mechanizmusait követve. A Színészmúzeum valós tereit és a valamikori híres színésznő virtuálisan rekonstruált világát hang- és vizuális kollázsok, én-többszörözés, mozgásszínházi jelenetek és megelevenedő képek segítségével illesztik össze az előadás-tárlatvezetés során, így hozva elérhető közelségbe a múltat.
Na de miért van szükség ehhez egy előadásra, kérdezhetjük, ha valaki múltat akar idézni, nem elég, ha bemegy a múzeumba? Mitől lesz ez az élmény több, mint egy sima tárlatvezetés? Attól, hogy a művészek nemcsak megmutatják, de át is értelmezik a már emlegetett régi szép időket, így az archív anyagokat, az Országos Színháztörténeti Intézetben őrzött (ál)dokumentumokat a ma emberének szemével, a modern kor kulturális szűrőin keresztül élesztik fel, amitől nemcsak új értelmet kap minden, hanem közelebb kerül egymáshoz a múlt és a jelen, előkerülnek a közöttük (f)eltűnő összefüggések. Mindebben Tolnai Ottó költészete és a Spanyolnátha Művészeti Folyóirat irodalmi szerkesztői nyújtanak segítséget az alkotóknak.

Ennek a különleges feldolgozásnak köszönhetően a múzeum terei, az egykori primadonna és férje, Germán Tibor otthona, belső világa egy speciális performansz-játéktérré alakul, a néző/látogató pedig egy régi szalonban találja magát, ahol a színésznő alakjának (ön)reprezentációi folyamatosan körüllengik. A századelő hangulatát idéző térkialakítás, a bútorok, tükrök és képek, a kiállított műalkotások, a zenei és gasztronómiai kínálat, a cselekvések többek között társadalmilag kódolt sor- és szokásrendje egyben az önértelmezést is szolgálják.

A Harmadik Hang Háza azok közé a társulatok közé tartozik, akik szeretik bevonni a nézőt az előadás menetének alakításába, így aztán ebben az előadásban is folyamatosan jelen van a folyamatos interakció a játszókkal és a kiállított tárgyakkal: ez egy-egy jelenetben táncfelkérés, beszélgetésre invitálás, egy italra való meghívás, üzenettovábbítás, stb. formában valósul meg. Azonban szerencsére a művészek nem erőltetik azt, ami nem megy, ha valaki nem akar interaktívkodni, annak nem muszáj, így a legszégyenlősebb nézőnek sem kell otthon maradnia csak azért, mert attól retteg, hogy ha nem vesz részt a játékban, kudarcba fullad az előadás.
Jó kérdés, hogy érdemes-e a múlt nagy legendáiról lerántani a leplet, és bebizonyítani, hogy ők is csak olyan emberek, mint mi. Az mindenesetre bizonyos, hogy egy nagyon különleges előadást láthatnak azok, akik vállalják néhány mítosz ledőlésének kockázatát.