-Mikor és hogyan alakult meg a Pendragon Színtársulat?
-A Pendragon sztorija két külön energia fúziója, ebből az egyik az enyém. Voltak régen nem pontosan körülhatárolt színészi ambícióim, fiatal koromban sok verset mondtam, meg szavaltam, versenyeket nyertem, sőt, volt idő, hogy színész akartam lenni, de ez megmaradt az érdeklődés szintjén. Ez az egyik energia. A másik pedig az, hogy bekerültem egy olyan társaságba, ahol a színészkedés közös hobbiként „üzemelt”, egyetlenegy szépséghibával: az előadások előtt, vagy közvetlenül a premier után általában szétesett a csapat. Valószínűleg nem vették elég komolyan, nem volt fegyelmező erő vagy energia. Bekerültem tehát ebbe a baráti társaságba, aztán eltelt fél év, és nyáron – sosem felejtem el, akkor még működött a Kultiplex – egyik este nagyon berúgva ott voltam ezekkel a srácokkal, és akkor állítólag feltevődött nekem a kérdés, hogy eljátszanám-e a Szentivánéji álomban Thézeusz szerepét, amire én biztosan azt mondtam, hogy igen. 4-5 nap múlva felhívtak, hogy akkor jövő héttől lennének a próbák és én vagyok Thézeusz. Így kerültem bele ennek az egésznek a színház-részébe. A darab végül is megért egy vagy két előadást, de hát… hogy úgy mondjam, hagyott maga után kívánnivalókat. Én például konkrétan annyira nem vettem komolyan, hogy a szöveget az előadás alatt majdhogynem papírból olvastam. Na mindegy, eltelt pár hét, vagy egy hónap, és Horváth Péter – HP – barátommal az erkélyükön álltam, és mondtam, hogy ha mindenkinek ilyen komoly ambíciói vannak, és szeretnék ezt komolyan csinálni, de az a baj, hogy nincs senki, aki leordítsa a fejüket, akkor azt én tudom vállalni, mert én nagyon szívesen ordítozok bárkivel. Elkezdtünk telefonálgatni, az is volt jó két hónap, és végül november elején a Zorbában megalakult a Pendragon Színtársulat, akkor 16 fővel.

-Honnan jött a társulat neve, a Pendragon?
-Nagyjából a megalakulással egy időben ajánlottam HP barátomnak Szerb Antal A Pendragon-legenda című könyvét, hogy az mennyire vicces és mennyire jó stílusú, HP elolvasta és ő is mondta, hogy mennyire jó könyv, hogy Pendragon így, Pendragon úgy, és akkor egyszer csak ez lett a társulat neve. Jól hangzik, hogy Pendragon Színtársulat, ami ugye rövidítve „PSZT”, jól is néz ki leírva, a végén egy felkiáltójellel pláne, és ez így jónak tűnt.

-Hogyan kezdte meg a társulat a működését?
-2003. januárjától próbálunk, és akkor azonnal egy jó nagy fába vágtuk a fejszénket: Jean-Paul Sartre-nak a Főbelövendők klubja-című darabját csináltuk, ami ugyan vicces, de mint a legtöbb egzisztenciális darab, baromi sok mindent meg akar magyarázni, ezért hát szépen kihúztuk belőle a magyarázatot és csináltunk belőle egy könnyedebb vígjátékot, ami így meghúzva is két és fél óra volt, és három felvonás. Na, akkor azt valahogy túléltük, de nagyon kemény fél év volt, rengeteg veszekedéssel, meg hisztivel, meg sírással… Ahogy az véget ért, a társulat szétesett. Persze maradtak is néhányan, ebből alakult ki egy kemény mag: Horváth Péter, Andersen Dávid, Kis Ildikó, Szvoboda Gábor, Kerekes Kata és én.
Mi voltunk így hatan, akik maradtak a társulatnál; akik az első napon is ott voltunk a próbákon, és mind a mai napig kapcsolatban vagyunk. Annyi volt igazán a nehézkes az elindulásban, hogy nincs rendezőnk, senki nem rendez, nálunk nincs rendezői ambíciókkal rendelkező ember, egyikünk sem képzett rendező…

-Akkor hogyan készültek a darabok?
-Legelőször HP rendezett, a Főbelövendőket, nyilván zéró tapasztalattal, meg hozzáértéssel. Lényegében ott csetlettünk-botlottunk, utána jött a Rejtő Jenő-kabaréest, ami úgy, ahogy van, egy beállítást igényelt csak, hiszen azok kabaréjelenetek, aztán Kis Ildikó vette át a stafétabotot, amikor jött az Árkádia, ami egy nagy szerelem-darab volt. Lehet, hogy ahhoz egy picit fiatalok voltunk, de elég nagy sikerrel nyomtuk. Ildi rendezte tehát azt, illetve a Bunbury-t a következő évadban. Az utána következő darabokat meg hellyel-közzel én rendeztem. Egy Ray Cooney-t, a Szendvics vagy szardíniát, ami egy Miniszter félrelép-analógia, meg egy talált szerb szerzőnek a darabját, amit Sok hóhér semmiért-címmel adtunk elő. Utána jött a Skuló, és a Süketelők.

-Hogyan, mi alapján választjátok ki az előadandó darabokat?
-A legeslegelső szempont az, hogy hányan vagyunk. Szerintem az amatőr társulatoknak ez az egyik keresztje, mert ugye ha amatőr vagy, akkor nem fizetsz a társulati tagoknak. Ha hobbid a színjátszás, de ebben a hobbidban téged mellőznek, mert mondjuk fél év alatt összesen hatszor állsz a színpadra, mert van négy mondatod, akkor teljesen egyértelmű, hogy egy kicsit kedveszegett leszel, unod a súgást, unod, hogy a többiek poénjain röhögsz, már szeretnél a színpadra fölmenni. Van például Peter Karvas-nak a Yo város honpolgárai-című darabja, ami amúgy szerintem egy – már elnézést, de – borzalmasan szar darab. Maga az ötlet jó, de ahogy meg lett írva, az borzalmas, főleg a vége. Erre konkrétan koncentrálni kellett, hogy ennyire mellétrafáljon… Az a darab is nem azért lett kitalálva, mert annyira jó, hanem azért, mert ezer darabot elolvastam… van egy jó 400 darabból álló adatbázisom, ahol pontosan ismerem a szerzőt, a férfi-nő szereplők arányát, és hogy nagyjából miről szól, vagyis legalább olyan szinten ismerem, hogy nekünk valók, vagy sem. Na mindegy, tehát sajnos ezt a darabot kellett választanunk, mert akkor pont tízen voltunk és valamilyen szinten a mi stílusunk volt.

-Mert mi a ti stílusotok?
-A humor, a komédiák, vígjátékok, a groteszk, morbid humor, ezek azok, amik nekünk tetszenek, mert fiatalok, és eleve hülyék vagyunk. Nemrég számoltam össze, hogy az elmúlt nyolc év során kb. negyven ember fordult meg nálunk, de alapvetően egy baráti alapokon szerveződő hobbitársulat vagyunk, és ezért állandóan baromkodunk egymással. A hülyéskedésnek minden egyes zegét-zugát kiaknázzuk, és mindent megteszünk azért, hogy minél többet röhögjünk. Az Árkádiánál működött nálunk a dráma is, nagyon finom humor van csak benne, de az főleg mégis dráma. Jól éreztük magunkat benne és működött is. Nem hiszem, hogy egy Mrożek vagy egy Shakespeare-i királydrámát kéne előadnunk, mert szerintem halálra unnánk magunkat. Főleg az utolsóelőtti darabunkkal, a Skulóval raktuk föl a mércét elég magasra, tehát ott eléggé elkezdtünk baromkodni, és a Süketelők is ilyen volt… Ha jól számolom, eddig hét darabunk volt, és abból csak egyetlenegy, ami nem kifejezetten vígjáték.

-Kikből áll a közönségetek?
-Főleg barátok, ismerősök, haverok, és ezeknek az ismerősei, haverjai. Több olyan törzsnézőnk van, akit valaki, általunk ismert ember egyszer elhívta, és azóta jön.

-Mesélj a szerdai előadásotokról!
-Szeptember 29-én, tehát szerdán fogunk fellépni a Petőfi Csarnokban. A darab eredetije Martin McDonagh Az Inishmore-i hadnagy című műve, egy morbid komédia. Az az egy fő problémánk, hogy a jogdíjak nem teljesen tisztázottak, ezért a fordítóval, Hamvai Kornéllal le-e-maileztük, hogy ha nem keresünk vele túl sokat, akkor mehet a dolog… éppen ezért is van megváltoztatva a darabnak a címe, ami amúgy Angliában és a világban is iszonyatosan népszerű. A szerzője Nagy-Britannia valóságos sztár-írója, sztár-drámaszerzője, Shakespeare óta az egyetlen olyan író, akinek egy időben játszották Londonban három vagy öt művét.
Ez a csávó mindig írekről ír, minden darabjában vagy elpusztul, vagy az elpusztulás közvetlen közelébe kerül egy macska. Kicsit az ír hazafiasságot figurázza ki, de nem rosszindulattal, inkább a gyermetegségbe megy bele. Konkrétan arról van szó, hogy van egy terrorista, aki megy felszabadítani Északot, és otthon hagyja a macskáját az apjánál. A macskát egy napon a szomszéd gyerek szétlapítva hozza haza, és felmerül a gyanú, hogy ő gázolta el bringával. Nem akarom a poént lelőni, de a lényeg az, hogy egészen döbbenetes dolgok történnek a színpadon. Kb. 1-1,5 liter művért szoktunk elhasználni előadásonként, ami szerintem elég egyértelmű… Nagyon-nagyon rámegyünk a látványra, nagyon jók a poénok, kicsit durvák, de abszolút elviselhetők és persze semmi undorító dolgot nem csinálunk, az egész igazából morbid. Aki bírja ezt a humort, az nagyon jól fog szórakozni.

-A következő előadásotok december elején lesz, igaz?
-Úgy van. A másik darabunk címe Süketelők, és persze az is a jogdíj miatt van átnevezve. Ez egy eredetileg Neil Simon-darab, egy polgári vígjáték. A darab koncepciója az, hogy nincsen színpad, hanem a nézők körbeülik a játékteret, a színpad maga pedig csak egy mellékes helyként van használva, de a színészek folyamatosan ott játszanak a nézők között, ezáltal nagyon közvetlen az egész. Ezt a darabot a Csokonai Művelődési Házban fogjuk előadni, a legújabb információk szerint december 3-án. Ez az a fajta történet, amit főleg a harmincon túliak fognak értékelni, amolyan könnyed, családi vígjáték, szóval ezt nagyon szeretik az idősebbek, de azért a fiatalok is. Gyakorlatilag az összes színész az első pillanattól az utolsóig látható. Aki épp nincs játékban, az sincs takarásban, nem megy ki, hanem csak leül oldalt, tehát nagyon érdekes ebből a szempontból, hogy milyenek a színészek, amikor nincsenek szerepben, majd amikor belelépnek, akkor hogyan változnak meg.

-Mik a jövőbeli terveitek? Van már valami új ötlet?
-Persze, lesz új darab, de hogy pontosan mi, azt még nem tudom. Augusztusban volt egy összejövetel, hogy kik azok, akik idén benne vannak a társulatban. Ott és akkor tizenöten ültünk egy asztalnál, így felmerült, hogy 15 embernek nem lehet egy darabot megcsinálni, mert vagy egy brutálisan nagy színdarabra volna szükség, vagy – és inkább ez az, ami közelebb áll hozzánk – nem egy, hanem két darabot csinálunk meg májusig. Az egyikre már van egy ötletem, ez Paul Portner-nek a Hajmeresztők-című darabja, ami egy interaktív, nyomozós, közönség-bevonós, szavazós történet. Ez nekünk menne. A másikra nincsen még különösebben ötletem, de nagyon hajlok arra, hogy szintén valami klasszikus vígjáték legyen. A fő probléma az, hogy ha van is olyan darab, ami iszonyatosan jó, akkor az vagy nagyon kevés, vagy nagyon sok szereplős, vagy éppen technikailag megoldhatatlan egy amatőr társulatnak. Persze mindent meg lehet csinálni nulla díszlettel, meg zéró kellékkel, csak hát szerintem már ez is kezd kimenni a divatból, én meg hiszek a kellékek és díszletnek erejében.

-Ti teljesen nonprofit, önálló társulat vagytok.
-Igen, csak a bevételekből dolgozunk, abból, amit a közönségünk ad nekünk. Mindent visszaforgatunk a darabokba, senki nem kap fizetést, útiköltséget sem fizetünk. Ha pl. vidékre megyünk autóval, akkor a benzinköltségét is mi álljuk. Nem szoktunk nagyon pályázni sem… kétszer pályáztunk, abból egyszer nyertünk egy jelentősebb összeget, 120,000 forintot, ez akkor nagyon-nagyon jól jött. Igazából ezért is kéne több előadást csinálnunk. Eddig eléggé rossz koncepciót követtünk: megcsináltunk egy darabot és az első előadásra mindenki elhívott mindenkit, akit csak tudott, és akkor volt egy 220 fős előadásunk. Ez heteken belül lett 180, és ennyi, kifújt a közönségünk. Most legutóbb a Süketelők kapcsán sikerült azt megcsinálnunk, hogy három előadáson is elég sokan voltak, úgy, hogy az elsőn tényleg teltház volt, és akkor 120 főben maximáltuk a közönséget. Azt tervezem, hogy ezt még jobban leszűkítem; szerintem olyan 80 fős közönség bőven elég minden egyes alkalommal, és ezáltal akkor egy darab itt, Budapesten akár 5-6 előadást is megélhet.

-És a vidéki fellépések?
-Ha valamilyen szinten lehet panaszkodni, akkor ma Magyarországon mindenki azon rinyál, hogy nincsen pénz. Bárhova mész, bármit kérsz, bármit szeretnél, az első dolog az, hogy nincs pénz. Persze, megértem, tényleg válság van. Arra viszont rájöttem, hogy ez totál kamu. Több művházat is megkerestem azzal, hogy megmutattam nekik a projektünket, de nem hiszem, hogy nem megvehető a dolog.
Ha elküldöm a darabismertetőt, a videóinkból készült előzeteseket, a honlapunkat, stb., akkor az egész szerintem meggyőző. Aztán elmondom nekik, hogy mi nonprofit jelleggel működünk, tehát nem kérünk érte pénzt. Azt szeretnénk, ha visszajönne belőle annyi pénz, amennyiért mi lemegyünk, és amennyiből kifizetjük a költségeinket, ill. ha marad még egy kicsi plusz, az tök jó, mert akkor a következő darabunkkal is tudunk menni. Vagyis mindez azt jelenti, hogy százalékért mennénk. De nem értem, hogy egy művelődési háznak mi a franc baja van azzal, hogy egy társulat eljön százalékért… tehát elkérjük a bevételnek az X %-át. De hát ez nekik semmi… csak időt kell biztosítaniuk, meg egy technikust, akit állami finanszírozásból kapott pénzből fizetnek, aki ott van, és legfeljebb egy óra túlórát kifizetnek neki, odaszerveznek embereket, és kész, van bevételük. Simán lehet csinálni egy 300,000 forintos bevételt… de nem. Inkább biztosra mennek, baba-mama torna, meg aerobik, meg olyanok, amik fizetik a tagdíjakat. De a pénzproblémán és a lustaságon kívül a másik nagy probléma, ami teljesen felháborít, hogy sokszor még csak válaszra sem méltatnak. Most is megkerestünk több helyet is, pl. Ceglédet, de vissza se jeleznek.

-Kik vagytok civilben, kik alkotják a Társulatot?
-Közöttünk színész nincsen. Egy, vagy két olyan ember van, akinek több köze van a színészethez, mint nekünk, konkrétan pl. Orosz Nikoletta, aki egy másik társulatban is játszik, a másik emberünk pedig a mi „sztárunk”, Pál Tamás, aki szerepelt a Megasztárban és egész sokáig el is jutott. Ő eddig kisebb szerepeket játszott, de most szeretne majd valami nagyobbat. Rajtuk kívül van újságíró, konkrétan három is, van, aki még iskolába jár, asszisztensek, van egy gyógyszerészünk, volt egy orvosunk, jómagam tanár vagyok… szóval mindenkinek van valami munkája. Fordító, tolmács… biológusunk is van.

-Mit gondolsz a Társulat jövőjéről?
-Különválasztanám azt, hogy a Társulat jövője és az én jövőm a Társulatban. Lehet, hogy ez szorosan összefonódik, de lehet, hogy nem. Ezt még nem nagyon sikerült eldöntenem. Az nem igaz, hogy a Társulattal az történik, amit én akarok, mert a Társulat egy önálló kis bioszféra, van egy saját élete, én meg igyekszem megfelelően reagálni az igényekre. A rövidtávú jövő az, hogy most még csináljuk tovább. Még minimum egy, vagy kettő, vagy három darabot csinálunk. Van pár újonnan érkezett tagunk, és közülük ketten is megpendítették, hogy egyszer talán rendeznének. Ez számomra azért jó, mert ha ezt ők tényleg meg tudnák csinálni, akkor ez a Társulatnak egy jóval nagyobb túlélést biztosítana, mert a Társulat akkor él, és akkor tud működni, ha van egy vezérlő energia. Ez így működött mindig. Ez a vezérlő energia perpillanat én vagyok, de ha vannak olyan emberek, akiknek vannak rendezői ambícióik, akkor én hátra tudok esetleg dőlni. A hosszútávú cél egyébként az lenne, olyan maximum öt éven belül, hogy én azt tudjam mondani, hogy ha akarok, jövök, ha nem akarok, akkor nem jövök, de attól a Pendragon még él. Tehát valahogy továbbadni valakinek ezt az egészet, aki ezt csinálja, és aki ugyanúgy a szívügyének tekinti, és esze ágában sincs abbahagyni, mert ha ketten maradnak, akkor ketten csinálják tovább. Nem azt mondom, hogy nem találtam még ilyen embert, de nem merült még fel, hogy valaki ezt csinálná. Egyelőre az a legkényelmesebb mindenkinek, hogy most én vagyok ez az ember.

-Mit üzensz azoknak, akik esetleg megkeresnének titeket, mert szeretnék kipróbálni magukat a színpadon?
-Ha valakit ez nagyon érdekel, és csatlakozna hozzánk, első körben jól gondolja át. Mi nem fizetünk, ezt előre le kell szögeznem. Mi energiát veszünk el, és sikerélményt adunk cserébe. Nincsenek meghatározott felvételi követelmények, nem kell semmilyen színész múlt, egy dolog kell csak: hogy a társaság be tudja őt fogadni. Aki akar, jöjjön el, nézzen meg egy próbát, és akkor a próba végére kiderül, hogy mi lesz. Van most egy új lány, Angelika, mi Angie-nek hívjuk… Angie egyszer csak így bejött, azt mondta, megnézne egy próbát. Jó, eljött egy következőre, azt is megnézte. Eljött egy harmadikra, ott éppen játszottunk valamit, beszállt. Negyediken nem csinált semmit, ötödikre eljött, beszállt. És most már a Társulat tagja. Nem tudok ígérni senkinek semmit, egy kérésem van: ne sértődjünk meg. Ez szimpátia kérdése, és ha valaki nem szimpatikus, az nem azt jelenti, hogy ő rossz ember, egyszerűen csak nem ebbe a társaságba való.
Olyan emberrel sem nagyon tudunk együtt dolgozni, aki odajön, hogy ő „színjátszani akar”. Ezzel mi nem tudunk mit kezdeni. Az tök jó, meg oké, de akkor menjen egy színitanodába. Mi nem tanítunk. Összejövünk, hülyéskedünk, és ha kijön belőle valami, akkor oké. Ez vagyunk mi.