Lossonczy Tamás kiállítása kapcsán két dokumentum- és egy rövidfilm került bemutatásra a Nemzeti Galériában. Ebből kettő a DATA (Digitálisan Archivált Tudás Alapítvány) nevéhez fűződik, ők vállalkoztak arra a nem könnyű feladatra, hogy riportfilmet készítenek a festőművésszel. Az eredmény  lenyűgöző. Azt nem tudnám megmondani, mennyivel vitt közelebb a festő műveinek megértéséhez… de őszintén szólva hidegen is hagy, mert a film hangulata, a művész magával ragadó bölcsessége annyira elvonta a figyelmemet, hogy el is felejtettem holmi műelemzéseken gondolkodni. Meg aztán… a művészet olyan szubjektív dolog: „ha az ember épp sült csirkecombot ebédelt sörrel, talán a Lossonczy-képeket is jobban értékeli, mint ha fáj a feje, vagy csikar a hasa” – állapítja meg nem kis öniróniával a művész. Többet nem is igazán beszél a munkájáról. Az életéről beszél, illetve az életről, mint olyan. Van mit, hiszen megélt két világháborút, halált, politikai és egyéb hangulatváltozást. Tanult, alkotott, szeretett, hibázott. Az ember végül mindent a saját bőrén tapasztal meg, de mire összeáll a kép, mire tanulunk a ballépéseinkből, általában már túl késő. De ha figyelünk, ha nyitott szemmel járunk, ha másoktól tanulunk – akár ha egy rendező szemüvegén keresztül is – akkor elcsenhetjük mások bölcsességét. Ismeri ezt az érzést mindenki, akinek volt szerencséje a nagyszülei élménybeszámolóit hallgatni: csak ülnek a karosszékben, mesélnek, és mindenki elcsendesedik körülöttük.
http://static.nol.hu/media/picture/08/17/04/000041708-3202-330.jpg
Véletlenül derült ki egy beszélgetés során, hogy Lossonczy Tamás soha életében nem látta azt a mozaikot, aminek készítésére őt kérték fel, és ami a római Magliana metrómegállót díszíti. Megtervezte, és egy combnyaktörés miatt már nem volt részese a kivitelezésnek… Nosza, több se kellett a DATA-nak, felkerekedtek, Olaszországba utaztak: a művész vázlatos forgatókönyve, és az ő vállalkozó szellemük gyümölcseképpen született meg a Magyar festők hódolata Róma népének c. rövidfilm, melynek főszereplője a mozaik maga, mellékszereplői a római metró utasai. Vajon a mindennapi rohanásban látják egyáltalán ezt a képet a falon? Vajon egy ott élő magyar tudatában van, hogy egy honfitársa műve mellett halad el nap mint nap? Érdemes néha kicsit lassítani, megállni, megnézni, mi van a falon, meghallgatni az öregeket, a művészeket, akik más szemszögből nézik a világot. Ez vezérelheti a filmek alkotóit is, akik sorozattá szeretnék bővíteni ezt a riportfilmet, és digitális formában közvetíteni azt, amit régi kultúrákban a tábortűz melletti beszélgetés jelentett. Következő alanyuk Szirtes János képzőművész lesz.