A krimi az egyik legnépszerűbb irodalmi és filmes műfaj. A különféle bűntények – főleg gyilkosságok – felderítésével, elkövetésük bemutatásával, illetve lélektani indítóokaik vizsgálatával, valamint a bűnözők és nyomozók világával foglalkozó elbeszélések, filmek, vagy sorozatok a műfaj hajnala óta töretlen népszerűségnek örvendenek.
Természetesen egy ember halála közel sem vidám dolog, és ugyan nyilvánvaló, hogy a filmekben igazából senkit nem ölnek meg, az illúzió attól még valódi. „Vannak dolgok, melyeket önmagukban nem szívesen nézünk, de lehető legpontosabb képük szemlélése gyönyört vált ki belőlünk.” – mondta Arisztotelész, aki itt nyilván nem krimisorozatokra gondolt, hanem olyan negatívumokra, mint például az emberi szerencsétlenség, a halál és pusztulás, ill. azok megjelenési formái a különféle művekben.
A széles néptömegek szórakoztatásra készül rengeteg olyan film, vagy sorozat, melyek semmiféle különösebb mondanivalót nem hordoznak magukban, viszont kielégítik a nézők alantas ösztöneit, vagy egyéb vágyait. Mivel pedig az ember eredendően nagy mennyiségű agressziót hordoz magában, valahogy le kell vezetni a mindennapi feszültséget, a valódi halál és erőszak helyett viszont annak illúziója is megfelel, a hollywoodi szórakoztatóipar pedig hűségesen ki is elégíti a sok százmilliós globális piac ezen igényét.
Természetesen nem minden krimisorozat ábrázolja hiperrealista, vagy naturalista módon a bűncselekményeket, gyilkosságokat, azok sokszor csak jelzésértékszerűen jelennek meg, a hangsúly viszont a tettes megtalálására helyeződik, ill. ez hozza létre azt a dramaturgiai feszültséget, melyet a néző él át a folyamat során, amíg az első nyomok rögzítésétől a cselekmény eljut a gyilkos leleplezéséig.
A mai, modern bűnügyi sorozatok – CSI és társai – már tökéletesen híján vannak annak a – bármilyen furán hangozzék is, de – sajátos bájnak (kivéve a Castle-t és a Dr. Csontot), melyek az ezelőtt 20-30-40 évvel készült sorozatoknak még szerves részük volt – akár tervezetten, akár a nélkül. Ezen sorozatoknak jellegzetes hangulatuk volt, a bűncselekmények pedig egész másképp jelentek meg, mint manapság, amely során sokkal inkább a halál bemutatásának változatos módozatain van a hangsúly, semmint a tettes valódi agymunkát igénylő kézrekerítésén.

Annak a korszaknak ugyan mindörökre vége, de elfelejteni sosem fogjuk.

Kojak:
Ki ne ismerné a világ legsimább koponyájú rendőrét, az állandóan nyalókát szopogató Theocrates „Theo” Kojak-et, aki a 70-es évek New Yorkjában loholt a rosszfiúk nyomában?
A cselekmény Kojak hadnagyhoz kapcsolódik, akinek aktuális nyomozásait mutatják be az egyes epizódok. Kojak dörzsölt és sokat tapasztalt dél-manhattani rendőrhadnagy, aki úgy ismeri a várost és az alvilági figurákat, akár a tenyerét. Kisstílű, pitiáner csirkefogókkal ugyanúgy meggyűlik a baja, mint nagymenő, szervezett bűnözői körök vezetőivel. Legtöbbször tipikus nagyvárosi bűncselekményekkel, gyilkosságokkal, lopásokkal, csempészéssel kapcsolatban nyomoz, de drogügyekkel, emberrablásokkal is találkozik.
Tapasztaltsága miatt alapvetően kissé cinikusan, lazán kezeli a nyomozásokat, de közben pontosan tudja, mikor mit és kivel kell csinálnia a pontos és eredményes nyomozás eléréséhez. Emberei – pl. a szintén görög Stavros, alias „Fürtöske”, Crocker, vagy Saperstein nyomozók – gyakran értetlenkednek az utasításain, de megteszik, amit mond nekik, és főnökével, McNeil kapitánnyal is jó kapcsolatot ápol.
Kojak görög rokonsága igen népes, sokszor vesz részt különböző családi összejöveteleken. Sok nővel van különféle kapcsolata, de nem szívtipró. Mindig divatosan öltözik, inget, mellényt, nyakkendőt és öltönyt visel, az utcán kalapot és gyakran napszemüveget is. Laza stílusa miatt szokása az ismerőseit, vagy a bűnözőket „picinyem”-nek, vagy „bébi”-nek szólítani.
Érdekesség, hogy Kojak azért nyalókázott állandóan, mert az őt játszó Telly Savalas le akart szokni a dohányzásról. Ez a szokás akaratlanul is emelte a sorozat sikerét, a nyalókával ugyanis még lazább lett az amúgy is magabiztos hadnagy karaktere, és a nyalóka Kojak egyik védjegyévé vált.

Columbo:
Talán kevesen tudják, de Columbo-t nem Peter Falk alakította először. A Los Angeles-i rendőrhadnagy először 1960-ban tűnt fel a The Chevy Mystery Show című filmsorozat egyik részében, ahol Bert Freed, majd két évvel később, egy színpadi adaptációjában Thomas Mitchell alakította. 1968-ban vitték először filmre a történetet „Recept: gyilkosság” címmel, amiben már Peter Falk játszotta Columbo-t, aki egy gyilkos orvost buktatott le. A szerep népszerűsége egy önálló televíziós sorozat elindításához vezetett, Peter Falk pedig Emmy-díjat nyert a sorozat első évadjában nyújtott alakításával. Ezután hét szériát forgattak le és sugároztak, majd egyévnyi megszakítás után filmek formájában folytatódott a sorozat, amelynek 2003-ban készült el az utolsó része.
Az olasz származású Columbo egy rendetlen, elhanyagolt külsejű, látszólag lassú észjárású nyomozó. Mi sem állhat azonban távolabb a valóságtól. Az ügyeket gyakran úgy oldja meg, hogy felfigyel az ellentmondásokra a gyanúsított történetében, ezeknek utánajár, apró bizonyítékokat gyűjt, és a gyanúsítottat addig faggatja (nyaggatja) a nem perdöntő, idegesítő apróságokkal, amíg az a folyamatos kérdezősködés miatt zavarba jön, és akaratlanul újabb bizonyítékokat, illetve ellentmondásokat tár fel. Columbo jellemző stratégiája, hogy a kikérdezés utáni távozáskor megáll az ajtóban, valamit keresgél a jegyzetei között, aztán „csak még valamit” kérdez a gyanúsítottól, és ezzel felfed egy kulcsfontosságú ellentmondást.
A Columbo forradalmi újítása az volt, hogy a néző már a film legelején megtudta, ki az elkövető, és mi a gyilkosság indítéka. Ezzel az alapvető változtatással a történet Columbo szemszögéből bontakozik ki, a néző neki szurkol, ahogy egyre közelebb kerül a megoldáshoz, és apránként összerakja az információmorzsákat.

Mivel a gyilkos a legtöbbször jómódú, luxuskörülmények között él, a sorozat sokszor a társadalmi osztályok közötti feszültséget is bemutatta, hiszen Columbo ezeken a helyszíneken csetlik-botlik, nem tudja, hogyan viselkedjen, azonban a néző az ő oldalára áll, ezzel a viselkedéssel rokonszenvez, azonosul Columbo kisember-figurájával.
Habár keresztneve sosem derült ki a sorozat folyamán, igazolványában látható a teljes neve, amely nem más, mint Frank Columbo. Feleségéről lényegében minden epizódban szó esik, de őt magát sosem látni. Autója egy lestrapált 1959-es Peugeot 403-as. Columbo nem hord magánál fegyvert, egyszer még az állása is veszélybe kerül, mert nem hajlandó részt venni kötelező lőgyakorlaton. Láncdohányos, állandóan égő szivarral a kezében mutatkozik, ezért sokszor rá is szólnak.
Steven Spielberg és Jonathan Demme is rendeztek epizódokat a sorozat első szezonjában, és olyan vendégszínészek tűntek fel az évek során, mint Leonard Nimoy, William Shatner, Janet Leigh, John Cassavetes, Johnny Cash, Martin Landau, Martin Sheen, vagy Leslie Nielsen.

San Fransisco utcáin:
Mielőtt Oscar-díjas színésszé vált volna a Tőzsdecápákban, Michael Douglas 1972 és ’77 között rendőrt alakított az „egyik legtipikusabb amerikai krimisorozatban”. Az összesen öt szezont megért szériában Douglas Steve Keller felügyelőt alakította, aki a veterán Mike Stone nyomozóval (a nemrég elhunyt Karl Malden) járta San Fransisco utcáit.
Bár ez a sorozat nem vált olyan kultikussá, mint a Kojak, vagy a Columbo, de ennek is megvoltak a maga jellegzetességei, ha másért nem, akkor az érdekes helyszín, San Fransisco miatt. A tipikus lejtős utcák miatt szó szerint meredek autós üldözésekkel, hidak alatt kucorgó hajléktalanokkal, barna papírzacskókban megbújó whiskysüvegekkel egy olyan világot tárt a nézők elé, amivel addig nemigen találkozhattak.

A sorozat világa persze a társadalmi-politikai környezettől függetlenül is megszokottá vált, tekintve, hogy az akkor még újszerűnek számító filmes megoldások ma már inkább klisészámba mennek. Ilyen már maga az alapszituáció is, miszerint az öregedő nyomozó, Stone hadnagy egy fiatal, tapasztalatlan, de annál hevesebb és forrófejűbb társat kap Steve Keller személyében.
A sorozat indulásakor Malden már elismert színész volt (Oscar-t is kapott), addig a valóságban és a történet szerint is huszonnyolc éves Douglas ezzel a szereppel indult el a világhírnév felé. A széria utolsó szezonjában Douglas már nem szerepelt (többek között producere lett a Száll a kakukk fészkére c. filmnek, amivel ’75-ben produceri Oscar-t nyert), így távozásával a San Francisco utcáin is véget ért, mert a nézők nem barátkoztak meg a Keller helyébe lépő új karakterrel.
A történet szerint Keller egy tanári állás miatt hagyta ott a rendőrséget, a kilencvenes évek elején forgatott tévéfilmben (Vissza San Francisco utcáira) ráadásul meg is ölték (Douglas akkor az Elemi ösztön miatt nem vállalta a visszatérést).
Bár a sorozat nem tudott felmutatni olyan ismert vendégszínészeket, mint pl. a Columbo, szép számmal akadtak azért olyan színészek, akik később világhírűekké váltak. A későbbi Conan és Terminátor, Arnold Schwarzenegger 1977-ben szerepelt a sorozat egyik epizódjában; Josef Schmidt lányfojtogató body-buildert (mi mást?) személyesítette meg. Leslie Nielsen (Csupasz pisztoly) is feltűnt három epizód erejéig, továbbá Mark Hamill (Star Wars), Larry Hagman (Dallas), Tom Selleck (Magnum) és Nick Nolte (48 óra).

T.J. Hooker:
Az ős-Star Trek-sorozat és néhány mozifilm után az örök Kirk kapitány, William Shatner úgy próbált kitörni a beskatulyázásból, hogy rendőrgúnyát húzott és a ’80-as évek elején belebújt Thomas „T. J.” Hooker, a kemény rendőrőrmester szerepébe.
Az alaptörténet szerint Hooker egy tragikus esemény – partnere halála – után visszautasította a nyomozói jelvényt, hogy visszatérhessen oda, ahol a leginkább szükség van rá: az utcákra, ezzel egy időben a rendőrakadémián is tanít, ahol átadhatja tapasztalatait az újoncoknak. Hooker nemcsak a rendőri munka csínját-bínját tanítja, hanem azt is, hogy mindez milyen hatással van a rendőrökre és azok családjaira.
Hooker a kemény fellépés híve; ő fiatal társa, Vince Romano állandó veszélynek vannak kitéve nap mint nap, ráadásul Hooker sokszor kerül összeütközésbe főnökével, Sheridan kapitánnyal, aki szeretné a rendőrőrsöt némileg szebb színben feltüntetni.
A 1982-ben indult széria öt szezont ért meg. Az alapfelállás (tapasztalt, öreg róka és egy fiatal újonc) ma már szintén elég sablonos, de akkoriban még nem volt ennyire elkoptatott – bár annyira újszerű sem, hisz a San Francisco utcáin már elsütötte ezt az alapszituációt – 10 évvel korábban.
Hooker fiatal társa, Romano (Adrian Zmed) kifejezetten jóképű, kockahasú karakter volt, akit az alkotók kifejezetten a női nézők képernyő elé való csábítása végett találtak ki. A férfiak számára az akkoriban még szintén tündöklő Heather Locklear (Melrose Place) szolgált elbűvölő ráadásként.
A T. J. Hooker-t népszerűsítendő számos játék került piacra (merchandising, amit George Lucas vitt tökélyre), például a sorozatban használt rendőrségi autó modellje, játékpisztolyok, műanyag bilincsek, rendőrségi igazolványok, stb.
Mint minden valamirevaló amerikai tévésorozatban, itt is láthatóak voltak később ismertté vált színészek: pl. egy epizód erejéig a CSI: Miami Horatio-ja, David Caruso is feltűnt, csakúgy, mint az örök rosszfiú, Gary Busey (Úszó erőd, Halálos fegyver).

Starsky és Hutch:
Clint Eastwood Gran Torino-ja előtt ez az autó már híres volt, ilyen kocsija volt ugyanis David Starsky-nak a ’70-es évek egyik legkedveltebb rendőrpárosa egyik tagjának. A Starsky és Hutch 1975 és ’79 között volt műsoron, egyik producere az amerikai sorozatkirály, Aaron Spelling volt (Beverly Hills 90210, Melrose Place, Dinasztia, stb).
A széria főszereplői – a brooklyni Dave Starsky és a veterán katona, Kennet „Hutch” Hutchinson – dél-kaliforniai rendőrök voltak, akik „Zebra Három” hívójel alatt furikáztak Starsky autójában a valóságban nem létező Bay City utcáin, bűnözőkre vadászva.
Jellegzetes megjelenése miatt (piros alapon fehér sávok) Hutch egyszer poénból csíkos paradicsomnak nevezi Starsky autóját, amely mára legalább annyira ikonikussá vált, mint a Knight Rider fekete Pontiac Trans AM-je (a vicces megjegyzés amúgy a Strasky-t alakító Paul Michael Glaser-től származik).
A Starsky és Hutch volt az egyik első tévésorozat, amely pozitív színben tüntette fel az afroamerikai karaktereket, pl. Dobey kapitányt, vagy az állandó komikus mellékszereplőt, Huggy Bear-t, aki a zsarupáros egyik kedves csirkefogó haverja, és egyben utcai informátora volt.
A többi korabeli sorozatokhoz képest a Starsky és Hutch erőszakosabb volt, a szereplők gyakran kerültek olyan helyzetbe, ahol verekedniük, vagy lövöldözniük kellett, ’77-ben azonban – többek között Glaser közbenjárására – a sorozat írói kevesebb erőszakot és több romantikát, valamint szociális témát vittek a szériába.

Glaser többször is ki akart szállni a filmből, így találták ki Linda Baylor rendőr figuráját, aki egyfajta tartalék volt arra az esetre, ha Glaser valóban szerződést bontana a produkcióval. Végül erre nem került sor; a színésznek több beleszólást engedtek a forgatókönyvekbe, és persze gázsiemelést is kapott epizódonként, Baylor pedig mindössze egyetlen részben tűnt fel végül.
Glaser azonban csak nem tudott nyugton maradni, és mikor a negyedik szezon előtt újból ki akart szállni, az alkotók megint kitaláltak egy helyettesítő szereplőt, ezúttal Nick Starsky-t, aki David fivére lett volna. Glaser végül maradt a sorozatban, Nick figurája pedig fiókba került.
A színész harmadszorra azonban beváltotta ígéretét, és ötödik évad tervezésekor kilépett a sorozatból, amiből így nem lett semmi. A negyedik évad utolsó – sorozatzáró – epizódjában a tervek szerint Starsky meghalt volna, de a producerek megváltoztatták a cselekményt, nyitva hagyva a kiskaput egy esetleges jövőbeli folytatás előtt. Ebből végül szintén nem lett semmi, viszont Ben Stiller és Owen Wilson főszereplésével készült egy mozifilm 2004-ben.

Gyilkos sorok:
A rengeteg – jellemzően – férfinyomozó mellett akadt pár képviselője a szebbik nemnek is, ráadásul nem csak mellék-, hanem főszereplőként is. A Gyilkos sorok (eredeti címén: Murder, She Wrote) misztikus-bűnügyi televíziós sorozat volt a nagyszerű Angela Lansbury főszereplésével, aki egy bűnügyi-rejtély regényírónőt és amatőr nyomozót alakított. A sorozat 12 évadot ért meg, 1984 és 1996 között forgatták.

Ez volt az egyik első olyan sorozat, melynek főszereplője bűnügyi regényíró volt, de valós gyilkossági ügyeket is megfejt, mikor éppen nem az írógépe előtt ül. A kezdeti ötletek még férfi főszereplőről szóltak, szórakozott, fontoskodó fiatalemberről pedig egy középkorú, talpraesett özvegyasszonyra esett a választás. Később bebizonyosodott, hogy ez volt az egyik kulcsa a 12 éven át tartó sikernek.
A karaktert nem titkoltan Agatha Christie híres nyomozónőjéről, Miss Marple-ről mintázták, sőt, eredetileg ő is lett volna a főszereplő, azonban a jogtulajdonosok ehhez nem járultak hozzá. Mivel Angela Lansbury 1980-ban egyszer már eljátszotta Miss Marple-t egy filmben, kézenfekvő volt, hogy ő alakítsa a sorozatban az írónőt. Lansbury-t végül összesen tíz alkalommal jelölték Golden Globe-ra (négyszer nyert is) és tizenkétszer Emmy-re, amivel ő tartja a rekordot a kategóriájában.
A főszereplő hölgy, Jessica Fletcher egykori angoltanár és híres regényíró rendkívüli tehetséggel oldja meg a legkülönösebb rejtélyeket. A gyilkossági esetek látszólag mindenhol megtalálják, a barátai lakásától kezdve egészen saját szülővárosáig. Jessica-nak olykor a barátja Dr. Seth Hazlett, illetve a helyi sheriff, Amos Tupper is segít.
Jessica titka abból áll, hogy a hivatalos személyeknél, a hatóságoknál jóval közvetlenebb, így jobban megbíznak benne az emberek, könnyebben nyílnak meg előtte. A nyomokat, információkat mindig alaposan megvizsgálja, éles esze és logikai következtetései pedig mindig segítenek felderíteni az éppen aktuális ügy részleteit. Az idős hölgy barátságos természete még a rendőrök szívét is képes meglágyítani, akik pedig alapból nem rajonganak, amiért egy kívülálló, önjelölt nyomozó kotyog bele a munkájukba, mások viszont örömmel veszik az írónő segítségét, különösen azok, akik ismerik és szeretik Jessica könyveit.
A 12 év alatt számos híres vendégszereplő fordult meg a sorozatban, pl. Rene Auberjonois, Robert Beltran, Sonny Bono, James Caviezel, George Clooney, Courteney Cox, Marcia Cross, Kate Mulgrew, Leslie Nielsen, Cynthia Nixon, Adrian Paul, Joaquin Phoenix, Tom Selleck és Billy Zane.

Az Angyal:
Bizonyára sokan emlékeznek még Simon Templar-ra, más néven az Angyalra, aki megnyerő, sármos kalandorként bármilyen kilátástalannak tűnő helyzetet megold, kockázatos, sőt veszélyes helyzetekben is lehengerlő magabiztossággal, könnyedén hárítja el a bajt.
Az izgalmas kémtörténetek legismertebb sorozata eredetileg 1962 és ’69 között volt képernyőn, címszerepben az angol gentleman-nel, Roger Moore-ral, aki hihetetlenül lazán hozza a figurát, ami – már csak a karakterek hasonlósága miatt is – igen jó alapozást jelentett a későbbi James Bond-filmekhez.

Simon Templar figurája 1928-ban született Leslie Charteris angol író tollából, és így eredetileg detektívregény hőseként látott napvilágot, a történetek azonban olyan jó sikerültek, hogy hamarosan rádió és televíziós hősként is színre lépett a figura. A fiatal, jóképű igazságosztót könnyű volt megszeretni, mivel minden nap szembenézett a bűnnel és az igazságtalansággal, mégis minden pillanatban megőrizte angol hidegvérét, és könnyed eleganciával viselte a mindennapok nehézségeit.
Simon Templar egyfajta modern Robin Hood-ként tevékenykedik, a későbbiek során azonban a sorozatot elvitték a titkosügynökös stílus irányába; ha kell, öklével, vagy pisztolyával nyomatékosítva mondanivalóját.
Természetesen egy menő ügynöknek menő kocsi is dukált, az Angyal ennélfogva egy Volvo P1800-at vezethetett. A produkció egy független úriember számára is megfelelő, vonzó sportautót keresett, így – miután a Jaguar visszautasította az ajánlatot – a Volvót keresték meg, és a P1800-at kérték. Az együttműködés kitűnő reklám volt az új Volvo-modell számára, hiszen abban az kocsi mindenkiben mély nyomot hagyott, és a P1800-ra még a mai napig is gyakran az Angyal autójaként hivatkoznak.

Minden lében két kanál:
Roger Moore másik híres sorozatszerepe, melyben a felejthetetlen Tony Curtis volt a partnere, de a széria igazán csak a zseniális magyar szinkronnal működik, melyben Roger Moore-nak Láng József, Tony Curtis-nek pedig Sztankay István kölcsönözte hangját.
A 24 részes krimi-vígjáték-sorozatot 1971-72-ben készítettek. Könnyed műfaja, humora és szerethető karakterei gyorsan népszerűvé tették. Két állandó főszereplője Lord Brett Sinclair (Moore) és Danny Wilde (Curtis), akik mindketten gazdag playboyok, partizással, autózással, hajókázással, csinos nők hajkurászásával múlatják az időt. Míg Sinclair angol arisztokratacsalád sarja, aki a vagyon mellé jó neveltetést kapott, előkelő iskolákban pallérozta az eléméjét, és hét nyelven beszél, addig Wilde amerikai, New Yorkból származik, ahol egyszerű utcagyerek volt, majd hosszú, fáradságos munkával tört fel a csúcsra és szerezte meg a vagyonát, amiből kényelmes életet élhet.
A két férfi egy hotelban találkozik először a francia Riviérán, ahová egy névtelen meghívására érkeznek, majd némi csetepaté után (kissé elverik egymást) letartóztatják őket. Fulton bíró beleegyezik a szabadonbocsátásukba azzal a feltétellel, hogy tegyenek valami hasznosat a tudásukkal a lébecolás helyett (mellett): segítsenek neki a törvény alól kicsúszó, többször felsőbb körökben is mozgó bűnözőket elkapni, ill. kompromittálni. Így indul el a két férfi közös kalandjainak sora, mialatt hamar összekovácsolódnak és barátok lesznek.
A széria első 11 részben Fulton bíró ad nekik megbízásokat, a többiben „maguktól botlanak” a különböző problémákba, bűnözőkbe, vagy segítségre szoruló emberekbe – elsősorban csinos lányokba.

A sorozat sikerességét elsősorban a két főszereplő gyökeresen eltérő jelleme adja: Lord Sinclair többnyire higgadt angol úriemberként viselkedik, míg Wilde amerikai módra sokkal hevesebb, lezserebb és csipkelődőbb. Sinclair jellemzően „Daniel”-nek szólítja Wilde-ot, nem „Danny”-nek, és úgy általában nincs jó véleménye Wilde laza szokásairól, míg Wilde Sinclairt arisztokrata származása miatt gyakran „Felség”-nek hívja, és gyakran más módon is cukkolja mindig kimért társát.

A maga idejében a Minden lében két kanál volt a legdrágább brit tévésorozat, epizódonként 100 ezer fontos büdzsével, aminek nagy része az főszereplők gázsijára és az utazásra ment el; a stáb forgatott Francia-, Spanyol-, Svéd- és Olaszországban, mind eredeti helyszíneken. Az is sokba került, hogy – az Angyalhoz hasonlóan – Roger Moore maga válogatta ki a ruháit és kiegészítőit.
2005-ben felmerült egy terv egy remake-re, amiben Tony Curtis is feltűnt volna, de ő erre Roger Moore nélkül nem volt hajlandó, így a tervezet is fiókban maradt.