-Nemrég jelent meg a Cigánykártya című köteted. Hogyan képzeljünk el téged, amikor dolgozol egy könyveden? Teljesen elzárkózol a külvilágtól és megírod az összes verset, vagy inkább apránként hosszú idő alatt? 
-Öt év alatt hozok össze egy kötetet, mindig az eltelt idő verseiből szelektálok. Ez nem jelenti azt, hogy egy-egy ilyen terv-időszak alatt csak és kizárólag annyi költeményt írnék, amennyi a könyvben van. Nagyon fontos nálam a kialakult koncepció – ez általában a harmadik évben áll össze, akkor van egy meglévő váz, és azokhoz bevonzom az elkövetkező műveket. Ami nem illik bele, az talonba kerül, vagy végleg kimarad – a Cigánykártyába így került bele a Kesztyűk, amit még a Café X alatt alkottam. Szóval az írások csak gyűlnek, gyűlnek.
Az utolsó fázis izgalmasabb: egy doksiba rendezem az összeset, és addig olvasgatom, amíg ki nem derül, mit kell kitenni, és mi hiányzik. Idén nyáron öt vers híján kész volt az egész, a grafikussal, Filó Verával már nyakig benne voltunk a dizájnban. Akkor tudtam, hogy vagy régieket kell fazoníroznom, vagy újakat kell kreálnom, de fogalmam sem volt hogyan. Ráadásul a cím már fix volt, a címadó vers meg nem volt sehol. Aztán Padovában egy nap bezártak a lakásban, egy tál salátával és déligyümölccsel. Nos, akkor az odavitt vázlataim alapján megszületett három – persze ezek már félkészek voltak. Egy helyébe került a már emlegetett Kesztyűk, ám a címadóval még nem voltam sehol. Tudtam, hogy ez nem akkora tragédia, mivel a kötet egészében nem lesz benne, csak a hátoldalon – ezért ezt a nyomdába adás előtti felfokozott idegállapotban írtam meg készre.
Amúgy teli vagyok vázlatokkal, pár napja arra kellett vigyáznom, hogy fel ne használjam véletlenül a zsebkendőket, amikre jobb híján felfirkantottam őket.
Keveset írok egyébként, ritkán jön az a bizonyos ihlet, de akkor függöny le, hozzám se lehet szólni.
Szerencsére sokat vagyok egyedül, és sokat utazom, ilyenkor rakom össze őket kész verssé.

-Általában mi inspirál írásra, például ezek a mostani versek mi köré épültek?
-Minden inspirál, ami történik velem, amit látok, hallok. Tény, hogy leginkább akkor mozdul meg bennem valami, ha nyugalom van körülöttem, nem kell az anyagiak miatt, vagy szerelmi hülyeségeken töprengenem.
Ha utazom, az mindig sokat ad. A szerelem és minden mellékhatása érdekel, de sajátos szűrőn keresztül. Sokkal jobban érdekel vers zenéje, belső lüktetése, mint az, miről szól. Ha semmiről, az is szuper, ha kerek és egész. Néha a végén én lepődöm meg legjobban, hogy valamit kifejeztem. Persze, mindig van valami gondolati mag, de az néha csak kiindulópont.
Talán egy konkrétummal könnyebb elmagyaráznom: van a Három ballada című versem. Három részből áll, a női lét három szakaszáról akartam szólni. Éppen Else Lasker-Schüler-t fordítottam, és válogattam, mely verseit kell egy csokorba szednem. Három nagy ciklust különítettem el, nagyon megfogott, mennyire szenvedélyesen szólt fiatalon, csupa érzéki tűzzel, mennyi volt a várakozás középkorban, és hogyan tompult mindez valamiféle zenei bölcseletté az utolsó éveiben. Ám mindhárom stádiumnak a vágy volt a vezérlőereje, a vágy, melynek mindig formát tudott adni. Erre fűztem én fel a saját versem – és a tőle vett idézetekkel illusztráltam. A vágy rózsája érdekelt, ahogy bimbóként, természetesen ott van bennünk fiatalon, ahogy fonnyad és szikkad a napon felejtett nő kalapján, és ahogy tartósítani próbáljuk személyes melegházunkban, hogy el ne hervadjunk teljesen. A formát is ehhez kellett hajlítani, az extatikus, kizökkenő lett a lányé, a szigorú, ámde játékos a szépségét hullajtó negyvenesé, és a szigorú, de áthajlásos jambikus a halálra készülődőé. Egyszóval, egy-egy munkában természetesen szervesülnek a költőelődök hatásai, a saját megélt tapasztalataim, és az általam szeretett zenei formák.

-Nem esett soha nehezedre megnyílni az írásaidban? Mennyit mutatsz meg magadból az írásaidon keresztül?
-Bár úgynevezett alanyi költészetet művelek, elsősorban nem magamról írok. A köteteimből érdemi dolgokat az életemre vonatkozóan nem lehet kihámozni. Több pasiról van bennük szó, több szomorúságról, mint ami engem valaha ért. Inkább azt mutatják meg, milyen az ízlésem, mit tartok jónak.
Helyszínek, nevek itt-ott valósak – a helyszínek főleg, mert megmaradnak a helyek, amiket bejártam, gondolok itt a könyv Berlin-verseire, vagy nagyon hangsúlyos Budapest is, az otthonom persze. Amúgy sem vagyok az a megnyílós típus, saját magamat sem érdekel, mit csináltam vagy éreztem tegnap. Mást miért érdekelne?! Egy versnek magáról az emberről kell felmutatni valamit, és én ezt próbálom folyamatosan.

-Olykor bírálnak a megszokottól eltérő megjelenésed miatt. Mit fejezel ki magadról az öltözködésed, vagy a parókák által?
-Kifejezni éppen semmit sem akarok. Az öltözködés, figura-váltás egyszerűen csak szórakoztat. Ez az egyik hobbim, és szerintem már-már profi vagyok benne. Elég jó alapanyag vagyok, tűrhető alak, helyes arc, miért ne játszanék ezzel? Szeretek magamra nézni. Szeretek ruhákra vadászni akár a neten, akár a leértékeléseken, turkálókban, bár az utóbbi időben legtöbbet külföldön vásárolok. Ez az évvége kész anyagi katasztrófa volt angliai és berlini utazással a leértékelések közepén.
Van egy új harcom magam ellen: amennyit veszek, annyit el is ajándékozok, hiszen már nem férek el a sok hülyeségtől. De ki tudna otthagyni egy flamingós blúzt, vagy egy hatalmas turbánt?!! Néha csak úgy otthon, magamnak is feldíszítem magam, a nagy számok miatt lassan már minden passzol mindennel. Gyerekkorom óta űzöm ezt, eleinte röhögtek rajtam, majd megszokták. Néha Örök-farsangnak hívnak, de a közvetlen környezetem már immunis. A parókák is csak kiegészítők, annyira megváltoztatják az arcot, hogy jó velük elszórakozni.

-A Cigánykártya különleges kiadvány, hiszen jós kártyákat mellékeltél hozzá. Te magad is szoktál jósolni? Mennyire foglalkoztat az ilyen tudomány?
-Nem vonzódom hozzá különösebben. A jóskártya ebben az esetben szintén csak egy játék, egy forma, mint az öltözködésben a parókák. Nem akartam egy szimpla illusztrált verseskönyvvel előállni, szerettem volna valami pluszt. A versek olvasását irányíthatja így, aki akarja, de ahogy hallottam, a lapok már önálló életre keltek, társaságokban jósolgatnak vele, vagy éppen elemzik, jó e az adott kártya a hozzá illesztett vershez. Persze, sok kártyám van itthon, tarot, mindenféle cigánykártyák és egyéb vető-kártyák. Érdekes önismereti játéknak gondolom őket, hiszen a cél az, hogy elgondolkodj a lapokon, és úgy szűrd le a tanulságot.

-A kötet megjelenése után pihenéssel töltöd az időt, vagy egyből új munkába kezdesz?
-A versírásban nincs szünet. Már vannak készen versek, amik vagy bekerülnek a következő könyvembe vagy sem, aminek már a címét is tudom. Amúgy most is rengeteg mindent csinálok: egy fiatal zeneszerzővel, Bella Mátéval neki kezdtünk egy gyerek horror-musicalnek, promotálom a saját dolgaim, és alapban újságíró vagyok főmunkatársként az Elle magazinnál, de írok a Magyar Narancsba is, oda csak külsősként. Blogolok a prae.hu-n, fordítok, szóval nincs időm unatkozni. Nem is tudok, bár egész nap heverészek, ezek aktív heverések: olvasok, hallgatom a német indie-pop-ot, eszem – a kaja inspirál.

-Nem csak költőként ismerhetünk téged, hanem gyakran szoktál tévé műsorokban vendégeskedni, vagy műsort vezetni, a zene is közel áll hozzád, sőt nagyon sok profi képet láttam rólad, úgyhogy talán a modellkedés is egy oldalad. Ha megkérdezném, ki Karafiáth Orsi, hogyan jellemeznéd, hogyan definiálnád magad?
-Alapvetően író embernek mondom magam, de valóban, nincs rám definíció, talán az általam kreált kultúrdémon. Idén a filmszemlén bemutatják például azt a filmet, aminek részben én írtam a forgatókönyvét (Ki/Be Tawaret), de nem ez az első forgatókönyves melóm. Írok ugye dalszövegeket, cikkeket, verset, prózát, és a műsorvezetés (mindenféle, konferenciák vezetésétől a gálaműsorokig) nettó pénzkereset, csak pluszban én élvezem is, mert csini ruhákban, kifestve lehet villogni. Most megint váltáson gondolkodom, új területetek érdekelnek, de erről most még hallgatok. Ha bejönnek, szuper lesz, akkor ez a szereplős énem kissé el fog tűnni, de mivel nem szomjazom a nyilvánosságot, ez talán nem baj. Majd akkor visszatérek, mikor már jelentkeznek a népemen a Karafiáth-elvonási tünetek.