Szaúd-Arábia gázos hely, ezt mindenki tudja. Nem csak ott bujkálnak a világ
legveszélyesebb (értsd: nem félnek a haláltól) terroristái, de ott van az a
nyugati világ által annyira áhított olaj jelentős része is. Nem csoda, hogy
Amerika még a nagy Bush-féle igazságtevő elszántságával sem tud mit kezdeni a
hellyel: pengeélen kell táncolni, hogy túl sok robbantás se legyen, az olaj is
folyjék és a hercegeknek is meglegyen a luxusautó- és palota-fejadagjuk. Csak
természetes, hogy a pénzügyi, politikai és katonai összeeskövés-elméletek
állandó helyszíne az ország – nem beszélve a forgatókönyv-írók
fantáziájáról.

Legutóbb a Syriana című filmben láthattunk kissé
leegyszerűsített, de meggyőzően tálalt és elég lehangoló diagnózist a helyzetről
– eszerint a közel-keleten addig nem lesz béke, amíg az amerikai olajkartellek
nem akarják. Tehát egyhamar biztosan nem. A téma azóta is aktuális, így a piaci
rést ideje betömni egy hasonszőrű alkotással, ezúttal az elhízott és szakállas
Geroge Clooney helyett egy tökösebb és kigyúrtabb ügynökkel (Jamie Foxx, aki
bármit eljátszik, nem is akárhogy), de hasonló, dokumentarista tálalásban,
Michael Mann (A bennfentes, Szemtől szemben, Collateral) tollából.

A
mellékszereplőkre sem lehet szavunk: Chris Cooper és Jennifer Garner mellett az
arab színészek is nagyon jók, és hálistennek ahol lehet, eredeti nyelven és nem
angolul, erőltetett akcentussal szólalnak meg. Szóval minden adott egy csavaros,
eszes és főleg: hitelesen kivitelezett, valós problémát feszegető akciófilmhez;
kár, hogy útközben csúnyán letér az útról. Bár a nyál rögtön az elején jelen van
(családi életképek tanúsítják, milyen remek fickók is dolgoznak az FBI-nál), a
történet jól felépített: az amerikai olajfúró-munkások családi baseball-meccsén
arab rendőrnek öltözött terroristák elkezdik halomra lődözni az embereket, végül
egy bombát is felrobbantanak, hogy aztán az odasereglő erőket egy még nagyobb
detonáció szaggassa szét. Az FBI illetékes alakulata persze bosszúszomjas, és az
árral szemben úszva kiérkeznek a helyszínre, hogy a szaúdi-amerikai feszült
békét kockáztatva nyomozásba kezdjenek. A helyi erőkkel és a herceggel
összehaverkodva aztán többé-kevésbé szabad kezet kapnak – és ezen a ponton az
okos, a politikai viszonyokkal és a titkosszolgálati módszerekkel finoman játszó
film átmegy Rambóba. Jamie-ék a főmerénylő terrorista rejtekhelye felé vezető
úton több tucat arab hullát és béna filmes klisét hagynak maguk mögött:
megtudhatjuk például, hogy minden arab háztartásban akad legalább egy
Kalasnyikov, illetve a többszintes házak minden emeletén kell, hogy legyen
legalább egy fundamentalista rakétavető-felelős. A legyőzhetetlen amerikaiak
persze nem érzelemmentes gyilkológépek: némileg aggodalmas arckifejezéssel lövik
halomra a terroristákat. De mindegy, megérdemlik, ráadásul a legyilkoltak miatti
lelkifurdalás enyhíthető egy tetszőleges arab kislánynak lágy zene kíséretében
átnyújtott nyalóka által. A poént nem lövöm le (mondjuk ki lehet találni, melyik
fél jön ki jól az egészből).

A film tehát kissé visszafelé sül el, a
hitelesség igényéhez képest sokkal inkább leegyszerűsíti, mint árnyalja a képet.
Csak azoknak ajánlom, akik kifejezetten egy okos krimi és buta akciófilm
kettő-az-egyben csomagra vágynak, jó színészekkel, a Bourne Ultimátun-féle
új-akciófilmek képi világával. Ha valaki menet közben megbánná, hogy beült rá,
tartson ki azzal, hogy a film jól eltalált utolsó mondatai sok negatívumot
feledtetnek majd.