Nagyjából ez a kép illusztrálja, hogy állnak a frankofón országok (ez alatt most főleg Franciaországot és Belgiumot értem) a képregényhez. Minden optimizmusom ellenére a magyarországi könyvesboltok polcain még mindig csak elvétve lehet képregényt találni. Valószínűleg sok köze van ehhez annak, hogy születése után a képregényt hamar a gyerekműfajok közé skatulyázták, és csak nagyon lassan bújt elő onnan. Nem kell félni, a franciáknak is megvolt a harcuk ezzel a bizonyos skatulyával, csak ott előbb túlestek azon a nézőpontváltáson, miszerint a képregény nem csupán az irodalom lustáknak való, illusztrált változata, nem is a képzőművészetnek valami szövegbuborékokkal megspékelt mellékága, hanem egy új műfaj, amire érdemes odafigyelni: a kilencedik művészet.

A hetvenes évek környékén már erősen virágzott a frankofón képregénykultúra, és komoly értékrendformáló hatása volt. Ez a folyamat vica-verza működött: az alkotók a társadalomból merítették az ihletet, megszűrték a maguk módján, elferdítették, kifigurázták, ironizáltak, a képregény pedig görbe tükröt mutatott a népnek, aki jó esetben magára ismert, és nevetett a dolgon. Nehéz olyan frankofón képregényt találni, ami – bármilyen korban, szereplőkkel, helyszínen játszódjon – , ne reflektálna valahogyan az aktuális társadalomra és kultúrára. Vannak evidens példák, mint például a Kreténből ismert Bidochonék, ahol Binet feketén-fehéren tálalja a kispolgári réteget annak minden bájával, és valahogy a szerencsétlenségüket is szerethetővé téve. Aztán itt van Gotlib, aki szintén leplezetlenül figurázza ki a társadalom gyengéit. A (tudtommal) magyarra még nem fordított Superdupont a hiányzó francia szuperhőst pótolja. Nem holmi pókemberre kell gondolni, aki megmenti a jót a rossztól: Superdupont ízig-vérig francia, nemzeti színű ruhában, és szívügye, hogy a camambert igenis legyen francia, és aki ezt hamisítani meri, azt francia büszkeséggel kíméletlenül kivonja a forgalomból.

De vannak képregények, amelyről elsőre nem gondolnánk, hogy társadalmi görbetükörként szolgálnak, sőt hajlamosak vagyunk egyszerű meseként értelmezni a sztorit. Maradjunk csak a legpopulárisabb példánál, a kis gall hősnél, aki a mai napig a franciák büszkesége. Asterixről van szó, ha valaki még nem találta volna ki. A helyszín Gallia, annak is az északi része, annak is egy legendás kicsi faluja, melynek lakói szívósan ellenállnak a rómaiak hódítási kísérleteinek. I.e. 50-ben járunk, és minden háttérinfó abszolút hiteles, Goscinny nem csinált bohócot magából, amikor a történelmi díszletet rekonstruálta – épp ezért azt hiszem nem túlzás azt mondanom, hogy becsületes képregényfanatikusként amit a római hódításból érdemes megjegyezni, azt mind az Asterixből tanultam.

Az alkotópáros (René Goscinny író és Albert Uderzo rajzoló) nagyon finom utalásokkal figurázza ki az ókori Rómát, ugyanakkor folyton kikacsint a díszlet mögül a számukra is sokkal otthonosabb 20. századra. Így eshet meg, hogy Asterix kalandjaiban számos híres színész kétdimenziós alteregója szerepel: Spartacust például Kirk Douglas „játssza”, ahogy az eredeti filmben is, bár itt Spartarcis néven fut, Poncius Pilatusként pedig Jean Gabin karikatúráját láthatjuk viszont, a Golgota c. filmre utalva, melyben szintén ő mosta kezeit. Jacques Chirac elnök római funkcionáriusként jelenik meg, akinek az Obelix-szel folytatott gazdasági trükközései Róma összeomlásához vezetnek. Britanniában négy gombafejű utcazenész körül sikongatnak az ókori brit lányok, Stan és Pan római légionáriusokat játszik, és nem lenne teljes a kép, ha a szerzőpáros nem rajzolná bele több ízben saját magát a történetekbe…

Ha felnőttként olvassuk (újra) Asterix történeteit, és haloványan derengenek még a művészettörténeti tanulmányaink, láthatjuk, hogy szerzőink az elmúlt háromezer év képzőművészetében is otthon voltak. Sajátos magyarázatokat találnak például arra, miért nincs a Szfinxnek orra, a Milói Vénusznak keze… ezeknek általában Obelix az oka, aki felelőtlen viselkedésével semmire sem figyel, mindennek nekimegy, mindent összetör.

Akik pedig egy kicsit jobban figyeltek a művészettörténet órákon, azok észreveszik a parafrázisokat is, amit a szerzők nagyon is  tudatosan használnak a meséléshez: A jós c. történetben Tulp doktor anatómiája kacsint vissza, egy másik történetben az elsüllyedt kalózok A medúza tutajának alakjába rendeződnek.

Hogy mennyire instruktív szándékkal teszik mindezt, azt már nem derítem ki, és igazából talán nincs is jelentősége. A lényeg, hogy akarva vagy akaratlanul, a történetek jellege alapján a gyermekirodalomba sorolt albumoknak sokkal több rétege van, mint az elsőre látszik. A sorok közé csempészett művészettörténeti utalásokkal az Asterix egyúttal remek oktatási eszközzé válik, ami kihozza a Louvre-ból a nagy műveket a gyerekek kezébe – még ha ők nem is veszik ezt rögtön észre, csak később, miután a kultúra beavatottjai lettek, akkor csapnak a fejükhöz.

De a legizgalmasabb mégis az aktuális társadalomra való ártatlan(?) kikacsintás. Aki már intézett ügyet (és ki nem?), az ismerősnek fogja tartani az Asterix 12 próbájában ábrázolt röpke 10 perces jelenetet. Miután túlélték a legváltozatosabb próbákat, már csak egy kis formalitás marad: megszerezni és aláiratni az a38-as igazolást, és hazatérhetnek. Bár „a ház, amelyik őrületbe kerget” megnevezés ad okot némi gyanúra… Miről is van szó?