Végre valahára elkészült minden idők legtöbbet követelt Pixar-folytatása: A hihetetlen család 2. több, mint tíz évvel az első rész után akkora lendülettel tért vissza a mozikba, hogy lesöpörte az asztalról a legtöbb animációs film folytatást.

Az első rész atyja, a két Oscar-díjas legendás Pixar-rendező, Brad Bird az elmúlt 20 év legjobb animációs filmjeit szállította a nagyvászonra. A Szuperhaver és a L’ecsó rendezője, miután animációs film rendezőként sokadszorra is a csúcsra ért, kipróbálta magát az élőszereplős filmek világában is, melyet hol több (Mission: Impossible – Fantom protokoll), hol kevesebb (Holnapolisz) siker koronázott. A legikonikusabb munkája azonban mindig is a 2004-ben bemutatott A hihetetlen család volt, ami a maga évében a legjobb animációs filmnek járó Oscar mellett elhódította a legjobb hangvágásért járó szobrot is, valamint további két jelölést zsebelt be a forgatókönyvért, illetve a hangkeverésért. Az Oscart kiosztó Filmakadémia általában nem sok figyelmet szentel az animációs filmekre, így A hihetetlen család jelölésáradata jól mintázza, hogy mind technikailag, mind a cselekményszövés szempontjából mennyire formabontó volt annak idején az ötödik Pixar-mozi.

Ennek fényében nem csoda, hogy Brad Bird fülét évek óta rágják a rajongók a folytatásért, a rendező azonban mindig is azt válaszolta, hogy csak akkor veszi fel ismét A hihetetlen család történetének fonalát, amikor úgy érzi, olyan jó filmet tudna rendezni, mint amilyen az első rész volt. Jelentem, Brad Bird tartja a szavát!

A folytatásban újból találkozunk a Parr-famíliával, akik továbbra is egy olyan világban próbálnak együtt élni különleges képességeikkel, ahol az önkényes „szuperhősködést” törvény tiltja. A szuperhős család új kihívások elé néz, amikor a családanya, Nyúlányka, egy rejtélyes vállalkozótól azt a megbízást kapja, hogy tevékenységével népszerűsítse a szuperhősöket, mellyel a különc igazságosztók talán ismét legális státuszt kaphatnak. Eközben a morcos családfő, Mr. Irdatlan vezeti a háztartást, és míg felesége hősködik, addig ő három csodabogár gyerekét próbálja neveli.

A Toy Story-szériától eltekintve a Pixar mindeddig valahogy nem találta meg a megfelelő hangot, amivel visszavezethet minket a szeretett mesék világába, így a Némó nyomában, a Szörny Rt. és a Verdák folytatásai után is hiányérzetem maradt. Ennek az az oka, hogy a folytatás alapvető mozgatója a regresszió.

Legyen bármilyen újító szándékú, progresszív a második vagy harmadik rész, ha nem sikerül megszólítania bennünk azt a nosztalgikus belső hangot, amiért az első részt megszerettük, nem fog tetszeni a folytatás.
Legjobb példa erre a Star Wars prequel trilógia, ami kétségkívül rossz filmekből áll, de azért ilyen széles körben gyűlölt, mert egész egyszerűen nem „starwarsos”. Bird munkájának minden percét áthatja az a rendezői, művészi tudatosság, ami a legtöbb kierőszakolt folytatásból hiányzik. Az erőltetett, pénzmágnes franchise darabok így sosem ütnek akkorát, mint mikor egy eredeti rendezői koncepciót, akár egy évtized során hagynak kivirágozni.

A Pixar legendás direktora nagyon értő módon tért vissza a franchise-hoz, ugyanis képes azzal együtt újat mondani, hogy tartalmaz mindent, amiért az eredetit imádni lehet. Brad Bird animációs filmjeiben azt szeretem igazán, hogy úgy tud intelligens maradni, hogy végig tudatosan gyerekekhez szól. A legtöbb animációs filmnél kettéválnak a gyerekeknek szóló fingós-böfögős poénok és a fű alatt elsuhanó felnőtt viccek, de A hihetetlen család 2-n lehet kicsiknek és nagyoknak együtt nevetni. A többek között a minyon jelenségért is felelős Illumination stúdióval ellentétben Brad Bird nem minifogyatékosokként kezeli a gyerekközönséget, így még az infantilis pukis vicceket sem lengi körbe semmiféle öncélú rossz ízlés.

Az első részben is kiemelkedően színvonalas akciószegmensekre, ha lehet, akkor Brad Bird rátett még egy lapáttal…

A cikk folytatása ITT!