Hogy a halál miért is számít nehéz témának, azt hiszem nem kell túlzottan
részleteznem. Az emberek földi létük során nem szívesen gondolnak arra, hogy az
élet egyszer véget ér és átadja a helyét valaminek, amiről sok elmélet született
már, de biztosat senki nem tud mondani. Véleményem szerint vissza lehet mindezt
vezetni az ismeretlentől való félelmünkhöz, de ennél messzebb nem akarok menni a
filozófiában.

A kiállítás megszületésének kiváltó okát nem ismerem, de
valószínűnek tartom, hogy egyfajta dacos arculcsapásnak szánták egy olyan
kultúrának, amely sok szempontból nem viseltetik túlzott tisztelettel a halál
fogalmával és áldozataival (gondoljunk csak a filmekre, számítógépes játékokra,
stb…).

Az kiállítás egy fényképsorozat. 11 rákban elhunyt ember
arcképe sorakozik fel, mindenkiről két fotó készült: egy a halál beállta előtt, egy
pedig a halál beállta után. Az illetők 40 és 60 év közötti nők és férfiak. Bár
sok információ nincsen róluk, a nevek alapján megállapítható, hogy a világ
számos helyéről lettek kiválasztva (igaz többségben vannak a német nevűek, a
készítő Walter Schells német) ami mindenképpen célratörő metódus, hiszen
érezteti, hogy legalábbis a halál szemében mind a hatmilliárdan egyformák
vagyunk.

Ami Walter Schels személyét illeti, ő minden bizonnyal ismerős lehet
a fotóskultúrában járatosabb, (cikkünk tárgyához hasonlóan) nehéz falatokat
bevállaló olvasóknak. A reklámszakmás és magazinos múlttal rendelkező fényképész
előszeretettel válogat elgondolkodtató és merész témák között (leghíresebb
sorozata, a 2004-ben, Cologneben bemutatott „Young-Old Series”, melyen szintén
egyénekről készült fénykép-párok voltak kiállítva, mindenkiről egy kép újszülött
korából, illetve egy kép a tisztes kori halál beállta után), ezen mostani
sorozat harmonikusan illeszkedik életművébe.

A téma ugyebár már önmagában
is elég ahhoz, hogy az ember kicsit morózusabbá váljon, de a készítők erre
rátettek még egy lapáttal: a fényképek mellé ugyanis felkerült néhány mondat a
delikvensektől, melyekkel saját halálukon töprengenek. A fényképek elérik a
kívánt célt, nagyon kontrasztos egy ember arcát látni élve és holtan közvetlenül
egymás után, de ami engem illet, rám a kísérőszöveg gyakorolt nagyobb hatást. A
11 „áldozat” 11 különböző szemléletmódot képvisel. Jól elkülöníthető
fokozatokban szóródnak szét a  palettán, amelynek egyik végpontja a
szenvedélyes, dacos, élni akarás; a másik pedig a beletörődő, apatikus
halálvágy. Elmondják milyen nehéz maguk mögött hagyni szeretteiket, hányszor
képzelik el, hogy csoda történik és meggyógyulnak, hogy mennyi mindent
megbántak, mennyi mindent máshogy csináltak volna életükben.

Felmerül persze,
hogy a kiállítás morálisan igazolható e, hallottam olyan véleményt, hogy ezek a
képek borzalmasak, hogy az egész csak polgárpukkasztás, de véleményem szerint a
Life Before Death sokkalta több, mint puszta megbotránkoztatás. Rengeteg
töprengenivaló, új gondolat és morális mérlegelés vár a bátrakra, akik végig
merik nézni. Nem mondom, hogy más ember lettem, miután végignéztem, de azt ki
merem jelenteni, úgy érzem, hogy kicsit „több” lettem (mint ahogyan egy jó könyv
után érzi az ember). A könnyedebb élményekre vágyók viszont messze kerüljék el a
linket egerükkel.