Jack Armstrong (Anthony Mackie) tulajdonképpen egy nagyon sikeres ember, leszámítva, hogy élete nagy szerelme, volt mennyasszonya, Fatima (Kerry Washington), lelépett egy latin szeretővel, aki szintén a gyengébbik nemet erősíti.
Amúgy tényleg minden rendben vele, azt az életet éli, melyre titokban a legtöbb ember vágyik. Egy hatalmas gyógyszergyártó cég igazgatóhelyettese, mindenkit lenyűgöz tehetségével. De jelen esetben is, mint minden jóravaló kapitalista multiban, a főnöknek (Woody Harrelson) jó sok vaj van a füle mögött. A bonyodalom pedig akkor kezdődik, amikor a főhős egy tragédia során rájön a turpisságra, és megszólal benne a becsületes amerikai polgár. Panaszt tesz saját cége ellene a felügyeleti szerveknél, hogy a cég – a manipulált kísérleti eredmények alapján – ne tudja piacra dobni az új AIDS elleni vakcináját.
A talán kissé naiv Jack még elindul a bankba, hogy magához vegyen némi zöldhasút, de a gonosz vállalat nemcsak az állásától fosztotta meg, jutalmul nemes cselekedetéért, de bizony a bankszámláját is zárolták. A jó élethez viszont a tengeren túlon is pénz kell.
Hosszas moralizálás és némi unszolás után Jack tehát elfogadja volt barátnője ajánlatát, és mint a gép gyereket csinál neki és új barátnőjének, mindezt tízezer kemény amerikai dollárért.
(Hát igen, vannak olyan nők is, akik nem rajonganak az ázsiai és afrikai árvákért.) A projekt pedig annyira jól sikerül, hogy a kicsit több mint kétórás mozi alatt több mint egy tucat, összesen 18 leszbikus nő esik teherbe egyetlen férfitól. Ez nyílván rekordgyanús. Mindenesetre a film messze legjobb jeleneteit teszik ki ezek a részek. Remek karakterek a harcos amazonoktól, a félénk „először vagyok férfival” hölgyeken át, a kemény „mutasd meg, hogy miért fizetek!” vevőkig. Jack pedig az a férfi, aki kivétel nélkül, mindenkinek jó.
Spike Lee megint tudta mire vállalkozik, és ehhez a 2004-es alkotáshoz is sikerült olyan hollywood-i színészeket összeválogatni, hogy csak-csak sztárparádé lett a vége. Woody Harrelson zseniálisan görény, az igazi féreg főnök Leland Powell mellékszerepében. Sajnos nem látjuk eleget. Ahogy a szintén főnök szerepben feltűnő Ellen Barkint sem, aki szintén törtető karrierista, és talán őt is csak a benne megszólaló anyai ösztönök mentik meg a bukástól. Monica Bellucciról pedig mint is mondhatnék azon kívül, hogy nyílván ő az, aki a legtöbbet hozza ki a fekete csődörből. De inkább nem lőném le a poént.
Szóval nézem ezt a filmet jó két órán keresztül, a nagy pillanatok inkább elmaradnak, bár John Torturro, alias Don Bonasera maffia főnök, produkál kellemes meglepetéseket, és akadnak azért poénok is, de aztán ott a vége, és nem értem miért kellett. Nem a happyenddel van bajom, szép is az, de itt mintha nagyon kilógna a lóláb. Érzelmek a köbön.